Olyan nagyon norvég. Meg olyan összebújós. Vagyis inkább összebújni akarós. De nem az elejéről kezdtem a történetet, álnézést kérek: kedden 19:00-ra beszéltük meg a talit egy mexikói kajáldába, nem titkolt, koncert előtti eszegetési céllal. Mivel a lokál közvetlenül a Reeperbahn-nal párhuzamos utcában van, időben, már délután, munka közben elkezdtem aggódni, hogy HOL fogok majd parkolóhelyet találni...? Miután átverekedtem magam a fél belvároson és az autót is sikerült letenni, elszüttyögtem a megbeszélt helyre. Enchilada-t rendeltünk, egy nagy tálat kettőnknek. Baromi szimpatikus volt, hogy P. nem állt neki a szokásos hülye finomkodásnak, hogy Ladies first és blabla, amitől egyébként minden alkalommal le vagyok stresszelve, hanem egyszerűen átvette az irányítást, belenyúlt, kivette az egyik részét, lenyalta a villáját, majd ugyanazzal a lendülettel (és ugyanazzal a villával) belemászott a közös mártásos tálba is. Egy szó mint száz, egyáltalán nem zavartatta magát, én meg baromi hálás voltam érte, hogy ilyen laza és közvetlen, mert ez rajtam is sokat segített. Hát most mit mondjak? Nem vagyok hozzászokva az ilyen első-második randikhoz, amikor még viselkedni kell, meg amikor még mindenki azt hiszi a másikról, hogy normális, úgyhogy teljesen bestresszeltem a helyzettől, főleg, mert ebben az esetben nem csak a "legyünkmártúlrajta" volt a célom, meg a "majdmeglátjuklegközelebb"... További jó pont, hogy a "Mit iszunk? Rendelek 2 sört, jó lesz?" - kérdéssel indított, megspórolva nekem vele azt a kört, amikor morgok, szívom a fogam és kávét kell, hogy igyak annak ellenére, hogy a vacsora mellé egy 0,33-as sört minden probléma nélkül meg tudnék inni. (Mert bizony volt olyan is, hogy a pasi bejelentette, hogy a szombat délutánhoz szerinte inkább még a kávé illik, ami után nyilván nem vetettem fel, hogy de én szívesebben innék sört, különben is hétvége van!) Nem tudom magam jobban kifejezni, egyszerűen megkönnyítette az életemet és az egész este lefolyását ezzel a közvetlenséggel és végre nem éreztem úgy magam, mint akinek botot dugtak a seggébe.
Vacsi után elbattyogtunk a szakadó esőben a bárhoz, ahol a koncert helyszíne volt, végig hallgattuk a német "előzenekart", ami egy énekes-gitáros csajból és egy csellós paliból állt, majd a fő fellépő norvég lányt is. Ott álltunk, hallgattuk a zenét és az jutott eszembe (hogy anyák napján legyen virág mind a két kezemben): hihetetlen, hogy több, mint két év, több ezer kilométernyi költözködés és 3 lakhely kellett ahhoz, hogy egy hamburgi, kb 30 négyzetméteres, pirosan kivilágított lebujban végre hatalmába kerítsen az az érzés, hogy jó helyen vagyok jó időben és a megfelelő mancs fogja át hátulról a nyakamat úgy, mint amikor a nagy macska a kis macskát az irhájánál fogva cipeli. (Nem írom le, ki szokta még ezt csinálni, mert a Babi néni kiröhög és joggal.)
Állati boldogság fogott el, nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára. Egy teljesen gondtalan állapot, azzal a szent meggyőződéssel fűszerezve, hogy minden úgy jó, ahogy most van.
.JPG){kind=link}