18 üres csatos üveg

Második nekifutásra sikerült a rendszám-hadművelet. Az idő ugyanolyan takony volt, mint hétfőn, esett az eső, a hatos felkelés is ugyanannyira fájt, mint legutóbb, erőfeszítéseimet viszont végre siker koronázta, szert tettem a szép, új HH rendszámaimra, Zsoltinak igazán jól állnak, sokkal jobban, mint a GP-sek.

EM-mel közben a szilvesztert tervezzük, az ünnepek után nálam tölt egy hetet, együtt ünnepeljük a születésnapját is január másodikán. Fel kell kötnöm a gatyámat az ajándéka(i) kitalálását illetően, mert valamit megint forgat a fejében:

- Ha innentől sört veszel, csak csatos üvegeset vehetsz. 

- MÉ????

- Mert azt mondtam. Nem árulom el, meglepetés lesz, de mire megyek, össze kell, hogy gyűljön 18-20 darab üres csatos üveg. Pálinkás vagy boros is lehet, csak gondoltam ezt a mennyiségű sört hamarabb ki tudod addig végezni, heti 3-at kellene (csak) így meginnod.

Hát mit mondjak? Halvány lila gőzöm sincs, mit lehet csinálni 18 darab üres, csatos, sörös üveggel. Meg fogok makkanni december 30-ig a kíváncsiságtól, a mocsok meg direkt visszaél vele. Akinek van tippje, mire kellhetnek az üvegek, ne titkolja el előlem, légyszi!

Balfék vagyok, az az igazság

Ma reggel 7:15-re volt átírási idöpontom a forgalmi bázison, mivel Zsoltinak - a békának - intéznem kell szép új, hamburgi rendszámot a régi sváb helyett. Nagy nehezen fel is tápászkodtam hajnali hatkor (!!!), tegnap este rendkívül ügyesen összekészítettem a nyóc tonna papírt, amit ilyenkor kérnek: biztosítási számot, forgalmit, e-mail visszaigazolót, tettem a kosárkámba csavarhúzót, mert nem emlékeztem rá, hogy a rendszámomat ki tudom-e simán cserélni, vagy esetleg csavarozni is kell, még majdnem büszke is voltam magamra egy percig, hogy milyen kis elörelátó kocka vagyok, majd lefeküdtem aludni, mint aki jól végezte dolgát.

Reggel utálatos volt hatkor felkelni. Hideg, nyálkás idö volt, amikor nekivágtam az útnak a hajnali vaksötétben. Az elsö gondom az volt, hogy nem találtam rendes parkolóhelyet a forgalmi bázis mellett, így egy közeli Shell kút parkolójában álltam meg. Remek érzés reggel háromnegyed hétkor, tök sötében és izomból szakadó esöben a rendszámtáblákat levandálkodni az autóról, hótt retek lett mindkét kezem és el is áztam alaposan. (A tegnap felkent körömlakkot is becsülettel meggyászoltam és elsirattam közben.) Kicsit bazmegoltam még a sötétben, majd elindultam a megadott címre, ahol kb 4 perc várakozás után be is hívtak (mert ugye okosan kértem magamnak online idöpontot!), leültem a bácsi asztalához, elmutogattam neki (mint a stewardes a repülön), hogy mi mindent hoztam magammal ügyesen: biztosítási szám, visszaigazolás, útlevél, régi rendszám, forgalmi, tudúúúú pábúmm, tssss...

- Fahrzeugbrief?

- ...

Pííííííppp - kisípolom inkább a reakciót, ami hirtelen kijött belölem. Hogy miért? Mert a Fahrzeugbrief (mi annak a rendes neve? Nagy, zöld lepedö, ami nem a forgalmi és amin nyomon lehet követni az elözö tulajdonosokat estébé... A4-es mértü, tudjátok na) szóval a zöld anyámkínja bizony nem volt nálam. Ennyire gyökér is csak én lehetek. Mi következik ebböl egyenesen? Hogy potyára keltem fel 6-kor, áztam caffá a hideg, szakadó esöben, potyára szereltem le a rendszámaimat, rádásul vert hadakként most mehetek vissza a Shell kútra, szerelhetem fel újra a rendszámtáblákat a még mindig szakadó, hideg esöben, a kezeim megint mocskosak lesznek, reggel fél nyolc van és semmit nem tudtam elintézni. Ennél nem jöhet rosszabb.

De jött. Miután másodszor is eláztam, immár úgy néztem ki, mint egy varacskos disznó, épphogy csak röfögni kellett volna még egy kicsit, visszaültem az autóba, sürü káromkodások közepette eldöntöttem, hogy nincs már értelme haza menni a Kfz-Brief-ért, mert nincs újabb idöpontom, ki tudja, mennyit kellene várni, inkább bemegyek egy órával korábban dolgozni. Ezt eldöntvén Rellingen felé vettem az irányt a sajnos még mindig göppingeni rendszámú Zsoltival, a városban természetesen dugó volt, ahol eltöltöttem remekbeszabott másfél órát, majd pontban 9-kor megérkeztem az irodába, mintha mi sem történt volna. 

A következö idöpontot szerda 7:15-re stoppoltam le magamnak, meglátjuk, abból mi lesz...

Liftaknás dáridó

Délelőttre volt Hendrikkel és Sandrával megbeszélve, hogy értem jönnek autóval és csellengünk kicsit a városban. Összekészültem, felöltöztem, bezártam szépen a lakást és le akartam menni eléjük a földszintre. Megjött a lift, kinyílt az ajtó, majd véletlenül kiejtettem a(z egyetlen) lakáskulcsomat a kezemből, ami természetesen a liftaknába esett (hova máshova?), illetve először a liftajtók alatti hülye kis résbe. Hallottam, ahogy fémes hanggal neki-nekiütődik a falnak zuhanás közben, majd 17 emelettel lejjebb DISS, földet ér. 

Hát mit mondjak? Ezt az érzést nem kívánom senkinek: amikor rájön az ember, hogy (már megint) hajléktalanná vált. Most mi lesz? - kérdezteja Babi néni (és joggal). A lakásba nem tudok visszamenni, mert bezártam. Az épületből nem tudok kimenni, mert akkor nincs többé visszaút, így legalább bent maradok, nem kerülök teljesen az utcára. Különben meg mindjárt megérezik Hendrik és Sandra, akik miattam utaztak 400 kilométert én meg ahelyett, hogy örülnék nekik, inkább beb*szom a kulcsomat a liftaknába. Kiváló.

Felhívtam T-t, akitől a lakást bérlem, hátha van valami tippje, de sajna nem volt. Sejtettem. Berlinből nem tudott segíteni, csak annyit, hogy a házmester irodájának az ajtaján szoktak lenni telefonszámok, azok közül válasszam ki a Notdienst-et és vegyem fel velük a kapcsolatot. Ok. Felvágtattam a lifttel a 4. emeletre, ahol nagy meglepetésemre belebotlottam a házmesterbe, aki szombaton alapból nem dolgozik, nem is értem, mit keresett itt. (Mázli!) Kihasználva a helyzetet, kicsit ráakaszkodtam és mondtam neki, hogy képzelje el, bedobtam a kulcsomat a liftaknába, most mi lesz?

- Melyik liftbe? (kettő van ugyanis, egymás mellett: egy kisebb és egy nagyobb)

- A jobb oldaliba.

- Oké, nyugodjon meg szépen, mindjárt megnézzük, mit lehet tenni. 

(Nyugodjak meg? NYUGODJAK MEG? NYUGODT VAGYOK B*MEG!!!!!!!!!!!)

- De lehet, hogy nem is a jobb oldaliba, hanem inkább talán a balba. (Jóvanna, felment a vérnyomásom, ideges voltam, kínomban nem tudtam rá visszaemlékezni, hogy 5 perccel ezelőtt melyik lifttel jöttem le a 17. emeletről.)

- Semmi baj, akkor megnézzük mindkét liftet. 

Alles klar.

Lementünk a földszint alatti emeletre, szétnyitottuk az ajtót, lehasaltunk és egy zseblámpával bevilágítottunk az ajtó alatti résen keresztül a liftek alatti szűk kis térbe, ahova nem lehet lemenni, max ki lehet horgászni onnan dolgokat, ha nagyon muszáj. Kulcs persze sehol. Se az egyik, se a másik lift alatt. Priceless. Mi lesz most? - kérdezteja Babi néni a házmestert (és joggal).

- Notdienst. Pár óra alatt (!!!) kijönnek, szétszerelik a lifteket (mivel nem tudom, melyikbe ejtettem a kulcsot, nem elég csak az egyik liftet szétszedni, hanem mind a kettőt szét kell...), kihalásszák a kulcsot, de ezt természetesen alaposan meg kell fizetni. 

Fergeteges. Így lehet megszabadulni rendkívül gyorsan és hatékonyan "rongyos" párszáz eurótól, ráadásul nem tudok sehova se menni, órákat kell várnom a szerelőkre. Agyfasz. A házmester látta az arcomon, hogy itt a vég, lassan lemegy nálam a roló, így felvetette, hogy menjünk vissza az irodájába, csinál nekem egy kávét és megbeszéljük, hogyan tovább. 

- Nem annyira tragikus ez, szerintem az sokkal rosszabb lenne, ha elvesztette volna a kulcsot - mondá a házmester. Hát pfff jóember... Nem igazán látom a különbséget a kettő között, mivel se így, se úgy nem tudok bemenni a lakásba. Így is elég tragikus, hogy eddig minden lakásomból kizártam magam valahogy, Duisburgtól kezdve Geislingenen át egészen Hamburgig, bár hozzá kell tennem, hogy ez a liftaknás trükk nagy újítás volt, level 999, ez még nem fordult elő. Közben hívott T, akinek véletlenül eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt adott a házmesternek egy pótkulcsot, ami, ha szerencsénk van, még benne van a páncélszekrényben, kérdezzem meg, hogy megvan-e, megkaphatom-e.

Megkérdeztem, megtalálta, megkaphattam.

(Guruljunk le, jó lesz. Legurultak, jó lett.)

Hogy kaptam-e hozzá idegösszeomlást is? Kaptam. Tanultam-e belőle? Igen. Soha többé nem szedem le a lakáskulcsot a kulcscsomómról, amit holnap magamra fogok ragasztani, leginkább pillanatragasztóval, hogy soha többé ne tudjam elveszíteni, meg beledobálni különböző liftaknákba.

Ezt a posztot Viktornak ajánlom...

Gyakran eszembe jut, főleg (de nem kizárólag!), amikor valami technikai problémával találom szembe magam, amit nőként, budapesti szemszögből nézve a világ valagán, tök egyedül kell megoldanom, a hozzáállásom és a műszaki témákban való kompetenciám ismert, tudom, hagynak némi kívánnivalót maguk után. Szerszámaim sincsenek, csak csavarhúzó (amivel eddig bámulatosan sok dolgot szétszedtem, megszereltem és össze is raktam egyébként). Gondoltam rá (V-re) a téli gumik vásárlásánál, majd a geislingeni vezetékes internet wifire történő átállításakor, végül ma a hamburgi konyhai csap alatti lefolyórendszer szétszerelése előtt is. A felsorolás első két pontját megoldottam egyedül, a harmadik új, számomra eddig ismeretlen terület:

Minden azzal kezdődött, hogy nehezen folyt le a víz (mondjuk melyik dugulás nem így kezdődik?). Beleöntöttem némi lefolyótisztítót, de nem segített. A Most mit kéne csinálni? - kérdést feltéve magamnak végül meghoztam a végzetes döntést, ami akkor még viszonylag jó ötletnek tűnt, majdhogynem kedvem is volt hozzá: szétszedem a csap alatt található komplett lefolyót. A szétszerelés könnyen ment, kipucoltam a kanyargós csöveket, majd újra összeépítettem őket. (Ezt követően egy perces néma csendben emlékeztem a tegnap este frissen pirosra festett körmeimre, akiken a lakkot az akcióval tönkretettem.)

Csap megenged, három megfigyelés regisztrál:

1. A csövek tömítése nem jó, mert csurog az illesztéseknél a víz. (A szétszerelés előtt sajnos nem csurgott.)

2. Minden erőfeszítésem ellenére a dugulás még mindig fennáll.

3. Scheiße, nem kellett volna hozzányúlni, mert eddig legalább a tömítések jók voltak.

Szétszedtem még egyszer, a csöveket külön összeépítettem a fürdőszobában, hogy leteszteljem, hol van a gyenge pont. Sehol. Pfff. Ok, az összeépített szerkezetet visszavittem a konyhába, megint beszereltem, megint eresztett. FÁÁKKK!!! Itt már nagyon untam, hogy 3 órája a mosogatócsap alatt görnyedek, a kezeim klórszagúak (vagy miazisten van a lefolyótisztítóban, nem kellemes érzés, na), a hátam sajog a gubbasztástól, a lefolyómocsokban turkálok egész délután és nem tudom megoldani a problémát, sőt, amióta hozzányúltam, rosszabb, mint előtte.

Kérdés újra feltesz: mit lehet tenni? Khátá, was machst du jetzt? A következő fényes ötleteim támadtak:

- EM-et felhívni Geislingenben és mondani neki, hogy nyüüüüüüüüüüüühhhüüüüüüüüüü, aminek nincs értelme, mert csak összevesznénk az okostojás tanácsai miatt, amikkel nem segítene, mert én is pontosan látom, mit kell összeszerelni, a tömítetlenségen pedig nem tudna segíteni 700 km-rel messzebbről.

- O.-t felhívni, aki szintén nem ért az egészhez, teljesen értelmetlen.

- A Jézuskától új lefolyót kérni.
- M-et megkérdezni, hogy az energiamenedzsmenten kívül ért-e esetleg a vízvezeték szereléshez is, mert a következő randit a konyhámban is tarthatnánk. (Pfff... Ez volt az ötletek közül eddig a legrosszabb.)

- T.-t felhívni, mégiscsak ő lakott itt előttem, hátha tud valami okosat hozzászólni.

Felhívtam tehát T-t, aki holnap felhívja a házmestert, aki ha nem tud segíteni, ajánlani fog nekem egy szerelőt, aki idejön és fél óra alatt megoldja a problémát, amivel a fél vasárnap délutánomat elb*sztam, potyára. Némi kognitív fejlődést mégis tapasztalok saját magamon, mivel sem agyvérzést, sem pánik- vagy dührohamot nem kaptam és másokat sem gyilkoltam le (még). Egyszerűen tudomásul vettem, hogy nem tudom egyedül megszerelni a lefolyót (amit meglepő módon nem tanítanak az egyetemen), a többibe meg sz*rtam bele, majd jön szépen a szerelő és/vagy a házmester és megcsinálják.

Csap- és lefolyószétszerelési rovatunk holnap folytatódik, kérem, maradjanak velünk.

Lomtalanítok

A költözésem okáról, hátteréről és körülményeiről nem sokat írtam a blogon. A mai bejegyzés megértéséhez elmesélem nektek, hogyan jutottam hozzá a jelenlegi lakásomhoz.

Miután O.-val megbeszéltük, hogy Hamburgba költözöm, felajánlotta, hogy megkérdezi egy Berlinben élő jó barátját, T-t, hogy lakhatok-e az első pár hónapban a hamburgi lakásában, amit egyébként nem használ, csak fenntartja arra az esetre, ha Berlinbe becsap egy meteor, vagy az idegen bolygóról érkező kémrobotok porig rombolják a várost. Remek ötletnek tűnt, mert nagyon húztam a szám egy újabb üres lakás komplett berendezésétől, mivel a bútoraimat eladtam, semmi kedvem nem volt megreszkírozni, hogy megint kidobok egy valag pénzt az ablakon. T-ről azt kell tudni, hogy baromi jó fej, azonnal, látatlanban igent mondott, így neki fizetem ugyanazt a bérleti díjat, amit ő is fizet a tulajnak havonta. Mivel februárnál hamarabb nem tervezem elhagyni a lakást, fontos, hogy jól érezzem magam benne, ami nem egyszerű, mert az ízlésünk T-vel baromira eltér, ha gonosz lennék, mondhatnám azt is, hogy neki nincs, nekem meg van. A kuckó kicsi, de rendkívül jó a fekvése a városon belül és egy huszonhat emeletes toronyház tizenhetedik emeletén van, kilátással mindenre, ami a városban van. A beköltözésem után pár héttel elindult a fejemben az agyrágó bogár, mivel van pár dolog lakásban, amivel nem voltam kibékülve és amiktől lépcsőzetesen meg kellett, hogy szabaduljak, 3 dolgot emelnék ki ezek közül:

1. bazinagy, neobarokk festmény, vastag, arany kerettel, rajta egy fekvő női alak, körülötte gyerek-angyalkák virágokkal és gyümölcsökkel. Pár hét elteltével mondtam O-nak, hogy vagy a festmény megy, vagy én, de egyszerre mindketten nem lakhatunk a lakásban, úgyhogy letakartam ezt a művészi csodát egy drapériával. A megoldás átmenetileg működött, ma viszont meghoztam a döntést: leszedem a monstrumot a falról, bármi történjék is, majd ezzel a lendülettel be is tettem szépen a kukába kanapé mögé, ott van a megérdemelt helye. (Annak pedig, aki ilyesmit fest, elad és ezzel a világra szabadítja az ízléstelenséget, statárium járna!)

2. kb 50 centi magas, fura, letörött szarvú, fekete kerámiaantilop és egy kb. 30 centis fekete kerámiaorrszarvú. Ilyenkor azért felteszi magának az ember a kérdést, hogy EZ MINEK? Nem árasztanak valami nagy szafari hangulatot, cserébe baromi rondák, főleg, mert az antilop szarvai valami baleset következtében a fejétől 4 centire letörtek. Ő antilopsága és a csodaorrszarvú mától a szekrényben laknak, ahol nem látom őket.

3. Eltüntettem továbbá T. autómodelljeit és a díjait is, amiket anno a BMW-nél kapott, amíg ott dolgozott. Mindannyian bekerültek egy fiókba, amit nem nyitogatok.

Koktélbár és M.

Ma este találkoztam M-mel. (Tudom, túl sok M. nevű férfi ismerősöm van, egyedül a telefonkönyvemben 4 db, de hát erről nem tehetek, néha magamnak is gondot okoz a megkülönböztetésük, na.) 

M. az a kelet-német hamburgi (ez majdnem olyan, mint én, aki a magyar hamburgi vagyok, vagy a medvedisznóemer, aki félig medve, félig disznó, félig ember), akinek rendkívül tehetségesen beletolattam a vonóhorgommal az autójába október elején. Addig-addig csűrtük-csavartuk a telefonálást és e-mailezést, amíg végül úgy döntöttem: ennyi erővel akár egy (két) sört is meg lehetne inni valahol, mert miért ne, legális!? Megegyeztünk hát, hogy ma este munka után beülünk a közeli koktél bárba, ahol elfogyasztottam egy "Zurückbleiben bitte" nevű koktélt, majd rendeltünk egy kör sört is: 2,5 órát ültünk a bárban, volt is sok közös téma, soha nem gondoltam volna, hogy egy kelet-némettel ennyi mindenről lehet beszélni, ami neki is és nekem is ismerős, fura mód nem volt még soha kelet-német ismerősöm. Első körben kiderült, hogy a családjával rengeteget voltak a Balatonon, ismerte Füredet, Siófokot, meg hogy a déli vagy az északi parton mélyül-e a víz hirtelen, teljesen meglepett. A pont, amikor úgy érzetem, lef*som a bokám, akkor jött el, amikor szóba került, hogy volt egy brémai (hát minek nevezzem?) "kalandom", aki rendszeresen hülye kérdésekkel bombázott nyugat-Németországot Magyarországgal és a többi keleti országgal ("Ostblock?") összevetve, amit még így évek távlatából is nehezen viselek - kajakra felmegy tőle a vérnyomásom még mindig:

- Khátá, miért, mit kérdezett?

- Szerintem nem akarod tudni...

- Tippelhetek? Azt, hogy akkoriban nálatok se lehetett banánt venni?

Pfff... ez nagyon durva. Első tippre eltalálta! Wow!

Keresd a nőt!

Ma délután a következőre lettem figyelmes: O., mint a nyílpuska, kirohan D. irodájából, át a sajátjába, közben kiabálja nekem, hogy Kháátááá da kommt sie da kommt sie da kommt sie da kommt siiiieeee!!!! (itt jönn itt jön itt jön itt jöööööön!!!)

- ki? hol? MI VAN???

Futtában felmarta a fényképezőgépet, átrohant a csarnokon, fedezékbe vonult és próbált fényképeket készíteni az épület előtt elvonuló hölgyről, aki mint megtudtam, D-nek nagyon bejön, de nem nagyon állt még vele szóba, csak egyszer, amikor felvilágosította róla a csaj, hogy kapcsolatban él, ami persze nem változtat a dolgokon, szegény D. akkor is bele van csavarodva teljesen. Közben megjelentem én is az ablakban, nehogy már lemaradjak a show-ról, bár mindannyiunk közül O. pörgött rá a legjobban a hülyeségre: futkozott fel-le, teljesen be volt lelkesedve és privát detektíveset játszva fényképeket lőtt a csajról, aki az egészből szerencsére semmit nem vett észre és lassan eltűnt a kéklő messzeségben.

Ahogy elmúlt az eksön és a nő elért a buszmegállóig, D. visszament dolgozni, én is az asztalom felé vettem az irányt, de nem igazán sikerült folytatni a munkát, mert megjelent O, felvázolva a legújabb nagy tervet:

- Khátá, jössz velem?

- Hova?

- Hát a csaj után!

Ezt nem teljesen értettem. Minek? Meg akarjuk szólítani D. helyett? Vagy csak meg akarjuk nézni? Közben magával sodort az O. nevű hurrikán, cákk-cákk, egy szempillantással később már az autóban ültünk és még mindig nem értettem, mi történik.

- O., most hova is megyünk?

- Megnézzük, hol lakik a lány!

- WIE BITTE? HOGY MIT NÉZÜNK MEG???

- Nézd, ott jön a busz! Háááh, remek, követjük!

- Pfff...! Meg vagy te huzatva! Komolyan a busz után akarsz menni?

- Persze! Khátá, neked az a dolgod most, hogy figyeld amikor megáll a busz, hogy leszáll-e róla, engem túlságosan leköt, hogy rendesen rá tudjunk tapadni az autóval.

- Rendben, igenis!

Hát mit mondjak? Egy idő után már csak vinnyogtam a röhögéstől, meg cincogó hangokat adtam ki, ahogy suhantunk a busz után: O. manőverezett, hogy ne veszítsük szem elől a járgányt, én meg azon dolgoztam, hogy észrevegyem, ha a lány leszáll. Körülbelül fél óráig mentünk a busz után, mint két 007-es ügynök, néha kénytelen-kelletlen elé keveredtünk, olyankor le kellett kepeszteni az útról, be valami mellékutcába, ott megfordulás, újra a busz után menés, buszmegálló lesés, leszállt-e, vagy nem, mind a ketten teljesen rá voltunk feszülve az üldözésre, egészen addig, míg le nem harapott bennünket az egyik lámpa. A busz még átfért a sárga jelzés alatt, mi már nem, így vert hadakként sajna vissza kellett indulni dolgunk végezetlenül a többiekhez.

Az irodába érve M. kikérdezett, merre jártunk, mivel ő lemaradt az egész leselkedésről és üldözésről, mert valamerre kódorgott éppen, amikor az eksön volt. Mondtam neki, mi a helyzet, meg hogy a csajt szállító buszt sajna kiérve Rellingenből elveszítettük a hülye piros lámpa miatt, de az irányból ítélve nagy valószínűséggel Kummerfeld-en lakhat a célszemély.

- Kummerfeld? Nem mondod!

- De. Miért?

- Mert a múltkor (!!!) Eidelstedt-ben szállt le a buszról, nem Kummerfeldnél.

- Miiih??? TI MÁR MÁSKOR IS KÖVETTÉTEK?

- Igen, egyszer, 3 hónappal ezelőtt.

Pfff... :)