Lelépek

Kirámoltam a lakást, Zsolti teljesen tele van a cuccaimmal, nem is értem, a Transitos fuvar után HOL volt nekem még ennyi motyóm...? (és KI fogja ezt a 3 tonna cuccot kirámolni és felvinni a 27. emeletre, ahol a lakás van???)

Ma délután átadom a lakást a tulajnak, megszabadulok a kulcsaimtól és még indulás előtt elmegyünk EM-mel egy utolsót dönerezni, nekem már most csorog a nyálam... A nála való 1-2 napos csövezés alkalmával először kifigyeltem a tökéletes rejtekhelyet, ma reggel pedig amíg ő a konyhában a reggelinket sütötte, becsempésztem egy rólunk készült képet a tiszta, összehajtogatott törölközői közé, kíváncsi vagyok, mikor találja meg.

Ha Geislingenből délután 4 körül el tudok indulni és minden jól alakul az autópályán is, éjfél-fél1 körül már Hamburgban leszek. Be van készítve a kocsiba egy üveg sör, amit EM-mel táv-iszunk majd meg, ha végre  lakásban leszek (és ő még nem alszik).

Túl nagy okosságot nem tudok most közvetíteni, nincs különösebb facit, tanulság stb. Olyan ez, mint amikor az ember hajat fest: elmegy a boltba, kiválasztja a hajfestéket, végig örül neki, majd amikor kezdődik a festés és nincs már visszaút, elkezd tetszeni az eddigi hajszín...  

Majd jelentkezem, ha lesz honnan.

Hamburg Vol1. - a transzport

Péntek este egyenesen a munkából elhoztam őt, a  bérautót:

A beülést követő első rövid pánikroham és néhány magamban elmormolt "énezzelnemtudokezerötszázkilométertmenni, éneztnemtudomvezetni, jajmileszmostjaj" után összeszedtem magam és próbavezetés jelszóval hazazúztam vele Pforzheimból Geislingenbe. Körülbelül 10 perc alatt rájöttem, hogy Ford Transitot vezetni jó, valamint, hogy valószínűsíthetően életben fogok maradni. E megállapítást követően egész este olyan vigyor volt a fejemen a vezetéstől, mint aki ruhafogassal a szájában aludt (vagy ahogy a német mondja, vigyorogtam, mint egy mézeskalácsló. Grinsen, wie ein Honigkuchenpferd.) 

A gyakorló-100km után Pforzheimból hazatérve EM már a lakásban várt meleg vacsival, méghozzá amit a hűtőmben található utolsó semmikből kotyvasztott össze, hogy kiürüljön és leolvaszthassam végre. Evés és némi sör elfogyasztása után hosszú, tömött sorokban levonultunk az utcára megnézni a szerzeményemet és megmérni a magasságát, hogy be tudom-e passzítani a mélygarázsba, mert akkor nem kell minden kartont és egyebet kihordani, sokkal egyszerűbb a bepakolás. Miután egyhangúlag megszavaztuk, hogy az autó épphogycsak, de befér a garázsba, beültem és szépen lassan, lépésben haladva, hogy a plafonon lévő neonlámpákat és csöveket ne taroljam le, elkezdtem besunnyogni vele. Egészen addig minden rendben is volt, amíg észre nem vettem, hogy a garázsajtó-rács elkezd automatikusan lecsukódni, én meg még bőven alatta vagyok. Mit volt mit tenni, gyorsan pánikba estem és mondtam EM-nek, aki az autó mellett állt és ökölbeszorult arccal nézte, hogy beférek-e, hogy WWWWRRRÁÁÁÚÚÚÚ! (Informatívabban nem tudtam sajnos megfogalmazni a mondandómat mert a beszédközpontomat épp blokkolta, hogy a garázsajtó mindjárt félbevág Transitostul). Érdekes módon megértette, mi a bajom, odaszaladt az ajtónyitó madzaghoz és meghúzta, így nem nyiszáltam ketté a fémráccsal az újonnan beszerzett kocsit.

Másnap reggel fél8-kor indultunk Hamburgba: 

Egész napi megtett táv: 1541 km 

Autóban eltöltött órák száma: kb. 19, amit nagyrészt beszélgetéssel és az SD kártya zenéinek lelkes éneklésével töltöttünk. 

Majdnem bekövetkezett katasztrófák száma: 1

Utóbbit összefoglalom: Hamburgba érve konstatáltuk, hogy világít a tanklámpa és már "csak" 86 km-re elegendő üzemanyag van az autóban. Mivel a navi szerint már csak 30 km-re voltunk a célul kitűzött Rellingentől, ahol O. barátunk várt ránk, megegyeztünk, hogy jó lesz ez így, majd ott tankolunk helyben, ráér az még. 

Hogy tényleg ráért-e? Kurvára nem. 

A navi rendkívül hasznos módon leutasított minket az A7-es autópályáról (amiről ha egyáltalán nem jövünk le, nem lett volna semmi gond) és bezavart bennünket a városba. Részvétemet nyilvánítottam EM-nek, mivel épp ő vezetett: brutálisan sok egy irányba haladó sáv egymás mellett, fogalmunk se volt, hol vagyunk, merre megyünk. Mivel elmulasztottunk 2-3 benzinkutat is, ami az utunkba került, elég magabiztosan gurultunk a nagy lila ködbe, mondván, hogy majd Rellingenben... Odaérve már csak 22 km-re való üzemanyagunk volt, kipakoltunk gyorsan az autóból, csevegtünk kicsit O-val, majd átvettem a sofőrstafétát EM-től. Mivel az O. által javasolt, közeli benzinkutat nem találtuk meg egy útlezárás és forgalomelterelés miatt, idegállapotba kerültem, mert már csak 5 kilométernyi dízelünk volt az autóban, kénytelenek voltunk újra a navira hagyatkozni, aki remekül felvitt bennünket az autópályára. Hogy ez miért nem jó? Mert a következő 40-50 autópályás kilométeren nem található benzinkút, amit 5 km-re való üzemanyaggal viszonylag nehezen abszolvál az ember. Súlyosbította a helyzetet továbbá, hogy EM és O. beszélgetéséből számomra is  kiderült, hogy (most kaptuk a hírt) a benzines autókkal ellentétben a dízelesekből ha teljesen kifogy a lé, szervizbe kell, hogy kerüljenek, mivel nem lehet egyszerűen ADAC autómentő által odarendelt S.O.S. üzemanyaggal feltöltetni és tovább menni, mert károsodik az autó. Remek. Ez is persze csak velem fordul elő, kizárólag akkor, amikor más autójával teszek épp világ körüli utat. Miután mindkettőnk örömére beleszaladtunk egy benzinkútba, ami persze zárva volt, még jobban idegállapotba kerültem, majd EM a következő díjnyertes kérdést tette fel: ideges vagy? Hát erre mit lehet mondani? Nem, nem vagyok ideges. Hetente háromszor fordul elő velem, hogy a bérteherautómból kifogy a dízel és ott maradok valahol, igazából van is nálam 20 liter itt a zsebemben, csak eddig nem szóltam, mert nem volt rá szükség. BAZEG, PERSZE HOGY IDEGES VAGYOK!!!! Ettől persze ő is még idegesebb lett, mert látta, hogy nálam a józan, higgadt gondolkodás épp elköszönt és átalakuló félben vagyok hisztérikává (hozzátenném: JOGGAL!). 

A függöny egészen pontosan ott ment le végleg, amikor a kilométer számláló 5-ről nullára ugrott és mi még mindig az autópályán nyüsszögtünk. Se közlekedési táblák, se a többi autós, se sebességkorlátozás nem érdekelt már, annyira rá voltam feszülve a kijelzőn világító nullára. A wirwerdenstehenbleiben - wirwerdenstehenbleiben - WIRWERDENSTEHENBLEIBEN sorozatos ismételgetése és némi idegroham után az első lehajtón elhagytuk az A7-est, mondván, hogy legalább ne az autópálya forgalmát akadályozzuk, amikor majd végleg megáll az autó. A városi forgalomban félreállni nem volt mód, így sajnos visszacsöppentünk a hamburgi dugó kellős közepébe: piros lámpa, stop&go (ami természetesen még több üzemanyagot fogyaszt, ha egyáltalán lehet ilyet mondani, amikor a kijelző már rég nullán áll), majd valahol a harmadik és a negyedik agyvérzésem között megláttam valamit: ...

... a semmiből egyszer csak kinőtt előttünk egy benzinkút!!! 

Odaértünk lerobbanás nélkül.

Facit1: a hülye kis lámpa kigyulladása után AZONNAL tankolni kell, akkor is, ha EM bizonygatja, hogy kitart az üzemanyag Rellingenig.

Facit2: az autó a nulla kijelzése után még legalább 10 km-t tud menni (talán még többet is, de ezt szerencsére nem próbáltuk ki, úgyhogy kizárt dolog, mert nem tudom).

Hazafelé kellett vagy 60 perc, hogy mindketten megnyugodjunk és tudjunk röhögni a saját ostobaságunkon. Újra helyreállt a világ rendje. Miután levezettem zsinórban 7,5 órát, éjjel fél 1 körül hazaérve konstatáltuk, hogy a Pammukkale török kajálda még nyitva van, úgyhogy az egész napos vezetés, a dízel-stressz és egyéb fáradalmak kiheverésére rendeltünk magunknak jutalmul két frissen sült, forró pizzát, amit itthon némi hideg sör kíséretében el is pusztítottunk. 

(Valamint: megerősítést nyert a hipotézisem, mely szerint késő esti zabálás után közvetlenül nem szabad lefeküdni, mert rémálmokat okoz: a pizza-sör kombináció közvetlen elfogyasztása után azt álmodtam, hogy EM meghalt és a hullája mellettem hever a kanapén...)

Status quo

Szárvusztok kis kedveskéim, ma az irodai ebédszünetböl jelentkezem, mivel otthonról pontosan nulla percem van blogolni. A német billentyüzet nem rendelkezik hosszú ö és ü betükkel, így ettöl ma el kell, hogy tekintsek.

Tegnapra terveztem be az egész lakás tartalmának összepakolását, ami minden költözési gyakorlatom ellenére jó nagy hülyeség volt, nem is értem, hogy gondoltam, hogy majd egy este alatt mindennel készen leszek.

Mivel sikerült az internet segítségével megkerülni az Europcar-on keresztül történö, méregdrága autóbérlést, sikerült privátban szert tennem egy Ford Transitra, amiböl a német fazon az üléseket kiszedte nekem, így kb harmadannyi zséböl megúszom az autóbérlést. Ma munka után szépen felkerekedek (nem mintha nem lennék már így is elég kerek) és eltolom Zsoltit a halál fa**ára, Pforzheim környékére, ami innen laza 100 km-re van, de közelebb nem találtam vállalható, biztonságos és megfizethetö autót. A jogsim és a személyim bemutatása után felmarom a Transitot, Zsolti jármüvet pedig ott hagyom, majd a nagy autóval haza robogok Geislingenbe.

EM tegnap este kapott kulcsot a lakásomhoz, mivel úgy beszéltük meg, hogy mire ma este 8 körül hazaérek a halál fa**áról Pforzheimból, addigra ö csinál vacsit és evés után a tegnap összekészített huszonhárommillió kartont és estébét bepakoljuk a Transitba, hogy másnap korán reggel már csak útra kelljen kelni Hamburgba. 

Tegnap kicsit kiverte a hisztit, amire volt is oka, meg nem is: mivel pontosan tudtam, hogy majd nem akar átjönni, mert csomagolok, észrevétlenül manipulátorkodni kezdtem és úgy rendeztem mindent, hogy ö maga döntötte el: mégis átjön. Szétszerelte a ruhaállványomat, lecsavarozta a falipolcokat a falról, majd amikor mondtam neki, hogy a konyhával lehet folytatni, elöször nem mondott semmit, csak nekiállt kirámolni a szekrényeket, majd amikor gyanús lett, hogy rég óta nem szólt semmit és megkérdeztem, hogy fel van-e cseszödve, elszakadt nála a cérna: merthogy ö pontosan tudta, hogy ez lesz és nem is akart igazából ma átjönni (hozzátenném, hogy két hete nem aludt a saját ágyában, még úgy sem, hogy nálam idöközben már a nappaliban a kanapén csövezünk, mert nincs már ágyam), és hogy ez az én költözésem és nekem kellene a pakolást megcsinálnom és hogy ez olyan, mint amikor a hóhért akasztják, mert nem igaz, hogy pont neki kell a csomagolásban segíteni, amikor ö nem is akarja, hogy elmenjek. Blablabla... 

Hát mit lehet erre modnani? Annyira nagy manipulátor én sem vagyok, hogy az akarata ellenére vezényeljem oda, én csak kicsit rásegítettem a dologra némi kínai kajával, de végsö soron ez az ö döntése volt és különben meg haza is lehet menni, nem várom el és nem is mondtam egy szóval sem, hogy segítenie kell. Erre mit mond? Tudja, de nyilván nem örül ennek az egésznek és hogy tudott volna erre rosszabb reakciót is adni, például ha minden kötél szakad, eldughathá a kulcsaimat, így nem tudnék elemenni. 

(Höhh. Milyen kis rafkós.)

Summa summarum: szombat hajnalban elindulunk Hamburgba a Transittal, majd vasárnap jelentkezem, ha nem öljük halomba egymást a 16 órás úton.

Lángossütés Vol2.

Tegnap a kísérletezés és a német újító szellem jegyében tejfölös-fokhagymás-sonkás lángost sütöttünk. Mielőtt EM este berobbant, felírtam egy darab papírra a hozzávalókat és a mennyiségeket, hogy ő maga tudja majd feljegyezni a receptet elkészítés közben (mert a legjobbakat felírja magának, amiket később begépel és feltölt a saját kis internetes tárhelyére, hogy ne vesszenek el. Igen, ennyire kis precíz). A mennyiségeket szándékosan dekagrammban és deciliterben adtam meg, mert gonosz vagyok mert ezeket itt nem ismerik és meg akartam nézni, hogy küzdi le a problémát. Hát mit mondjak, elég hülye fejet vágott, amikor meglátta a feljegyzésemet.

Meggyúrtam a tésztát, ő közben jegyzetelt és az internet segítségével mindent visszaváltott az általa is jól ismert grammra és milliliterre. A tésztához recept alapján 2 deciliter langyos tejet és érzésre kimért langyos vizet kell hozzáadni, annyit, hogy az állaga pont passzoljon. Na ezt próbáld meg elmagyarázni egy németnek! Nem lehet. Feljegyezte: 200 ml langyos tej (csodálkozom, hogy a hőfokot nem írta oda Celsiusban és Kelvinben is), kb 50 ml langyos víz, lassan adagolva.

Itt kicsit rötyögtem magamban, mert eszembe jutott, amikor pizzát sütöttünk és a szupermarketben fejben kimérte a tésztát, meg a tepsit is. Ahogy kész lett a tészta, elkezdtem elmagyarázni, amit az anyukámtól tanultam a múlt hétvégén szkájpon, hogy fél óra kelesztés után kis, lángosnyi gombóckákat szaggatok és úgy kelesztem tovább. Közbekérdezett:

Jó, de mekkora gombóckákat? Golflabda vagy teniszlabda nagyságúakat?

BITTE? (Igen, közben már röhögtem és muszáj volt kicsit meggyurmázni azt a kis német fejét, mert ez valami szupercuki volt.) Ezt komolyan kérdezed? Igen. Höhöhöhöh, hát szerintem a teniszlabda egyértelműen túl nagy, úgyhogy inkább golflabdát mondanék. Ok, ebbe belenyugodott, fel is írta, hogy a tésztát pontosan 30 perc kelesztés után golflabda nagyságú gombóckákra szedjük. A komplikáció ott lépett fel, amikor megállapítottuk, hogy a kiszaggatott gombóckák nagyobbak, mint egy golflabda, de kisebbek mint egy teniszlabda... Nehéz az élet, na.

Az első lángost - mintegy példaképpen - én sütöttem, majd átadtam a stafétát az addigra teljesen transzba esett EM-nek, aki már egy ideje azt skandálta, hogy Langoooosch-langooosch-langooosch. A sütés tehát az ő feladata lett, közben feljegyezte azt is, hogy a széle ha alulról elkezd barnulni, kb 15-20 mp alatt, meg kell fordítani az olajban. A tejfölbe beleaprította szépen a fokhagymát, majd felírta, hogy 200 ml tejfölhöz pontosan 2 gerezd fokhagyma kell. (Soha nem jutna eszembe a tejfölt milliliterben mérni...) Miután a sonkát is felcsíkoztuk, megterítettünk a tv asztalkán (mert a rendes étkezőasztalomat a hétvégén eladtam a székekkel együtt) és a földön, párnán ülve, kemping hangulatban megzabáltuk a mesterien kisütött lángosokat. (Szédületes egyébként, ahogy mondogatja, hogy Langooosch, langoschoooook...langoschooooooooook. A cukisági skálán majdnem eléri az O.-féle tv maci, alias téfáó móóószííí - szintet, aminek régebben már Malte is járt a közelében a kolbász helyett mondott kolbácsíííí-val, valamint a Piros Pöttyös helyetti phötjös-sel.) EM becsületére váljék egyébként, hogy amióta T. itt volt, tudja mondani, hogy eeegessegedreee, amit ha nagy ritkán pálinkát iszunk, nem is mulaszt el a koccintáshoz hozzátenni.

Zúzda

EM meglepetése remekül sikerült, Face koncertre mentünk Hirrlingenbe. (Igaz, hogy az autója indulás előtt végleg feladta a harcot, amivel Zsolti megnyerte a 200 km-es utat, én meg a sofőrködést a saját meglepi koncertem alkalmából, de nem baj, mert így is vastagon megérte.) A zenekar 4 és fél órán keresztül játszott, hajnali 3-kor indultunk el haza, fél 5-kor már ágyban is voltunk. A koncert alatt az embereket figyeltük a sörünk mögül és kibeszéltük őket, ez vezetett a következő szívszorító dialógushoz:

A helyszín a koncertsátor, velünk szemben, kb. 2 sörpaddal odébb ült egy 50-55 év körüli, kopaszodó, szomorú pasi, aki egész idő alatt egy 3 decis kólát szorongatott és búsult. Pislogott jobbra-balra, látszott rajta, hogy nem vár senkire, egyedül jött és egyedül is fog hazamenni. Nem dobolt az ujjával a zenére, nem üvöltötte a többiekkel, hogy THUNDER, csak lesett ki a fejéből szomorúan. Sajnálatot keltett bennünk, majd EM a következő kommentárral megadta a kegyelemdöfést:

- Látod? Pont így fogok én is kinézni, ha elmész Hamburgba.

Hát mit tehettem volna? Megpuszilgattam egy hangos jaaaaaaahaaaaaajj kíséretében, de még most is belesajdulok, ha eszembe jut.

Indulunk...

... a meglepihelyre, amiről semmit nem tudok, csak hogy Tübingenen túl van, sör is lesz és csak hajnalban jövünk haza.

Felkészültem az autóútra:

Tübingen reload

Tegnap Tübingenben voltunk enni. Biztonsággal kijelenthetem, hogy recece az ottani Neckarmüllernél lehet a világon a legjobb Käsespätzle-t enni. Leírhatatlanul finom. Mivel egészen délutánig nem esett az eső (onnantól viszont megint szakadt), megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy kiültünk a sörünkkel az étterem teraszára, ami alatt közvetlenül folyik a Neckar folyó és ott költöttük el az ebédet: Kässpätzle mit Soß', jó svábosan.

A régióból három dolog fog nagyon hiányozni: EM, a délnémet sör és a sváb kaják. Dies zu Ihrer Information.

Annyi időnk még volt, mielőtt leszakadt az ég, hogy evés után bejárjuk kicsit a botanikus kertet és a belvárost, ahol meghívtam EM-et minden idők legdrágább fagyijára: 1 gombóc 1,50-be került, ami még német viszonylatban is baromi pofátlan. Mivel az ebédet ő fizette, úgy döntöttem, hogy nem ez a 3 EUR fog földhöz vágni, még így is teperhettem egész nap, hogy legalább a parkolódíjat (is) fizethessem, mert az útiköltséghez nem engedett hozzájárulni, pedig Tübingen nincs közel, az út kb. 70 km Geislingentől.

Miután elkezdett újra szakadni az eső, úgy döntöttünk, hogy eltoljuk a szekeret a közelben lévő Ritter Sport Múzeumba, ami közvetlenül a Ritter Sport gyár mellett van Waldenbuchban. A Tübingen- Waldenbuch távot, ami 20 km, sikerült mindenféle útlezárások és EM hülye navija miatt 2 óra alatt megtenni. A múzeum a csokigyár-társtulajdonos Marli Hoppe-Ritter gyűjteménye, az épp aktuális szortiment konstruktivista művészek alkotásait ölelte fel, nekem nagyon bejött, EM-től pedig külön cukiságnak vettem, hogy az ő ötlete volt idejönni velem, mert tudom, hogy a modern művészet nem annyira az ő asztala, mégis feláldozta magát. A kiállítás után átbattyogtunk a Schoko-Shopba (jól is néznénk ki, ha nem lehetne a Ritter-Sport gyár mellett csokikat venni!) és alaposan bevásároltunk. A zsákmány: egy 2 kilós csomag akciós csoki, amiben minden ízesítésű, méretű és kiszerelésű Ritter Sport benne van, azzal a szépséghibával, hogy a csokik valami miatt nem mentek át a gyári szűrőn: csomagolási hiba, szépséghiba, kettétört a csomagban, vagy tömeghiba... stb miatt. A 2 kilós csokiválogatás mindössze 11 EUR-ba került. Beszereztem továbbá O-nak és a hamburgi irodai bagázsnak egy csokitornyot, ami természetesen nem az akciós termékek között volt, hanem a standard szortimentben, azzal az extrával, hogy az üzletekben ez nem kapható, csak az interneten és a waldenbuch-i Ritter csokishopban.

Hazaérve vacsi után nálam azért lenyomtunk pár kocka kókuszos fehércsokit, amit direkt a hazaérés utáni pihengetős esti filmnézésre/ejtőzésre vettünk és ami EM szerint "abgefahren". Én egy kicsit konvencionálisabban fogalmazva az "abgefahren" helyett inkább azt mondanám: a kókuszos-fehércsokis produktum az egyik legjobban sikerült Ritter Sport széles e világon.

Meghízási sorozatunk a jövő héten tovább folytatódik: péntekre a göppingeni mexikói van kitűzve (előtte mozi, mert jövő héten már adják a Feuchtgebiete című Charlotte Roche regény megfilmesítését, amit könyvben mindketten olvastunk és ami baromira bejött mindegyikünknek. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy lehet egy ilyen speciális, tabudöntögető könyvet megfilmesíteni...), szerdára vagy opcionálisan a rákövetkező hétre pedig az utca végében található Braustüble van beütemezve evés-ivás céljából.

Holnap este lángost sütök.