...eközben Geislingenben

A teraszomra új lakó költözött: bemutatom Herr Schneemann-t.

Az udvar kicsit havas:

A bal oldalon a korlátba kapaszkodva féltettem az életem, amíg leértem rajta... A lépcső jobb oldalán közben 2 gyerek lefelé SZÁNKÓZOTT.

Weihnachtsmarkt

M.-nek mégis dolga van hétfőn, nem jön. Hát mit mondjak? Egyáltalán nem bánom, ezen valahogy meg sem lepődtem. Megmenekültem több személlyel folytatott, több kínos beszélgetéstől és további (nála fontosabb) emberek felesleges megbántásától. Feltételezem, hogy a burn out-ja nincs még teljesen elfelejtve, na meg előtte is folyton volt valami kínja, ami miatt aktuálisan sajnálnia kellett magát szenvednie kellett. Summa summarum: meg vagyok könnyebbülve, jobb így mindkettőnknek nekem.

Tegnap - Luise meghívása nyomán - a családdal tartottam adventi vásározni Neuburgba. Érdemes a képeket meglesni, gyönyörű volt a vásár és a kastély is. A nap "vicce" az volt, hogy összefutottunk Andival, a ribi barátnőjével, annak anyjával és annak aktuális hapsijával. Felment bennem a pumpa alaposan. Mivel tök véletlenül találkoztunk össze a vásári buherálás közepette, nem tudott elmenekülni, muszáj volt bemutatni a ribit barátnőt, meg az egész fantasztikusan összeválogatott pereputtyot is körülötte: a csaj rettenetesen ki volt nyalva, úgy viselkedett, mintha ő lenne őexcellenciája XY főhercegnő, a válláról lógott egy ilyen hónaljtáska, amiben egy törpeméretű dög figyelt. Csak gratulálni tudok. Kezet fogtunk. Elég erős(nek hitt) kézfogása van, de én győztem - pedig ez az, amire nem lehet felkészülni, nekem legalábbis soha nem jut eszembe, hogy kézfogás előtt arra gondoljak, hogy jaj csak az enyém legyen erősebb. (Igen, ez nálam presztízs-kérdés.) Az eredményt mindig utána szoktam kiértékelni és ezúttal nagy fölénnyel ledomináltam a ribancot főhercegnőt, ami sovány vigasz, mert legszívesebben lelöktem volna a kastély teraszáról, bele a szökőkútba, amiben annyira fagypont körüli hideg víz volt, hogy ha hógolyót dobáltunk bele, az nem esett szét hanem háborítatlanul ott úszkált benne tovább. Ide löktem volna legszívesebben bele kutyástul mindenestül a második emeletről, de úgy, hogy a szökőkútból előbb leengedjük a vizet és csak akkor folyatjuk bele újra vissza, amikor ő már landolt a beton aljzatban. Ha rajtam múlott volna, előtte apró szögekkel is kiköveztem volna a szökőkutat, biztos ami biztos alapon... Gonosz vagyok? Szerintem nem. Az a gonosz, aki fellázítja a másikat a családja, barátai, eddigi környezete ellen és mindezek után barátnőnek nevezi magát. Aki meg mindezt hagyja, sőt, elhiszi, hogy ez így van rendben... hát... ezt inkább most nem is véleményezem.

...

Ma valami miatt eszembe jutott az erkrath-i Aral kutas barátom haverspan. Bunkó paraszt módjára egy mukkot se mondtam neki, amikor anno elköltöztem Duisburgból, nem mintha magyarázattal tartoztam volna, de akkor is na, kaptam tőle 2 csavart és egy láthatósági mellényt. 2 napja Nordrhein-Westfalen-nosztalgiám van, valószínűleg a kutas emberes emlékeim is emiatt törtek felszínre az agyam legeldugottabb bugyrában. Hogy mi az oka? M. újra jelentkezett. Sms-eztem vele tegnapelőtt és addig csűrte-csavarta ügyesen a beszélgetés fonalát, amíg ott lyukadtunk ki, hogy ő mostanában nincs olyan jól és látni szeretne (hol az összefüggés?), de én nem vagyok hajlandó sehova csak ezért elmenni, amiből egyenesen következett, hogy beleestem a saját magam által felállított csapdába: ide akar jönni. Mégpedig hétfő este. Barátunk a medvesajt googlemaps támogatásával megnéztem, hogy az onnan idejövés 650 km-t tesz ki, úgyhogy talán annyira mégsem bánom, hogy nekem nem kell mozdulnom a történetben, mert én vagyok a hegy, ahova Mohamednek kell mennie és nem fordítva. A vicc ott kezdődik, hogy Mohamed itt is szeretne aludni (itt = a lakásom), de erre még nem voltam oly kegyes, hogy választ adjak, csak egy "ich überlegs mir"-re futotta meglepettségemben, meglátom még, bérelheti-e a piros kanapémat a nappaliban. Nem vagyok benne biztos, úgyhogy összehívom a Frau Booohbelii - Hildegard - Khátá hármast és megbeszélem velük. Úgy tűnik, lemaradtam róla, hogy pont a következő napokra esik az ismert, tradicionális, régi skandináv/észak-német "Aludjunk Katánál"-népi hagyomány, mert O. is a napokban akart megtisztelni a jelenlétével, de a végén mégis inkább a gyomorvírust választotta helyettem, ebben a témában úgy tűnik még gyúrnom kell, mert van, ami nálam is ütősebb. Muhaha. Tudom, ma tréfa répát reggeliztem, biztos a göppingeni rendszám teszi.

Apropo rendszám: meztelen érzés így közlekedni, olyan, mintha mindenki tudná, ki vagyok. Hülyeség, tudom, mivel senki nem sejti, hogy a német rendszám mögött egy Ungarin rejtőzik, mégis olyan lebukásos érzésem van vezetés közben, pedig ugyanannyira nem vagyok német, mint amennyire holland se.

Apropo vezetés: B. ma munka után úgy döntött, egy hónappal hamarabb feljogosít az egyébként januártól nekem ítélt Tankschein használatára: ez azt jelenti, hogy havonta 26 liter benzint kapok a német államtól támogatás gyanánt, ami egy vicc, mert Zsolti tankja nagyjából 2-szer ekkora, de persze jólvan, ez is jobb, mint a semmi, örülünk neki.

Nagy nap van ma

Zsolti-jármű német állampolgár lett: az úri közönség tapsol.

A biztosítás és a KFZ-adó ugyan durván sokkoltak, de még mindig jobban megéri (talán), mint ugyanez holland pepitában, arról nem is beszélve, hogy 4 vagy 6 hónap után kötelező átjelenteni az autót. Mivel egy darabig még nem tervezek - minden kívülről jövő nyomás ellenére sem - országon belül odébbállni, ez egy okkal több, hogy nyugton maradjak a seggemen. Ha elköltözöm, megint jelenthetem át, megint újabb rendszámot kapok stb stb. Ezzel több kínom remélem mostanában nem lesz. 

Nehéz napom volt ma: reggelre annyi hó esett, hogy rossz előérzettel indultam munkába, ami sajnos be is jött. 2 hegyen kell átvágnom reggelente: az első Geislingenben van, a második Bartholomä után, Heubach előtt. Az egyes számú szerpentinen csak várakoztam egy 10-15 percet, ami közben rettegtem, hogy a szakadó hóesésben az előttem szlalomírozó göppingeni ökör belém csúszik: a novemberi havazásban nyári gumikkal tolta a drágám. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen látványos tapadási különbség van a téli és a nyári gumik között. Most végre beláttam, hogy nem felesleges pénzkidobás volt a 4 új gumi... Olyan volt, mintha az autónak mind a 4 kereke egymástól függetlenül azt csinálna, amit akar. Az egyik erre fordult, a másik arra, a harmadik nem pörgött, a negyedik meg kapart csak. Megdöbbentő volt látni. 

Az igazi vicc a második hegynél jött, ahol is közölte velem egy - erős bajor színezettel beszélő - rendőr, hogy nem mehetek tovább, mert le van zárva a Steige. A meddig kérdésemre az volt a válasz, hogy menjek szépen haza, csináljak magamnak egy jó kis kávét és egy óra múlva vissza lehet nézni. Áhá. Ezen jót röhögtem (komolyan gondolta!), majd kerestem magamnak egy félreeső helyet, ahol egy órácskát üldögéltem az autóban, rendezgettem a papírjaimat, sms-eket törölgettem kínomban, felhívtam O-t, elpanaszoltam neki, hogy nem tudok dolgozni menni (neki ez vicces volt, nekem nem annyira...) szóval csupa hasznos dolgokat csináltam. Egy óra leteltével bepróbáltam még egyszer a hegyet: nem sikerült, de a várakozási helyemet megváltoztattam legalább: ezúttal a hegy tetején, egy szintén várakozó kamion mögött kempingeztem még egy óra hosszat. 2-szer ment el mellettünk hókotró, egy idő után kezdtem nem érteni, mi zajlik. Ha ő már többször is fordult, miért nem lehet leereszkedni a völgybe? 6-7 km-re voltam már csak a céltól, elég idegesítő volt egy helyben ülni, amikor dolgozni kellett volna reggel 8-tól. Miután a szembe-forgalom beindult, nálam is megjelent az első agyrágó bogár, hogy az előttem álló LKW mi a jó életért nem indul mán el...? További 20 perc várakozás után meggyőztem magam, hogy a kamionos csak fosik az áruval nekiindulni és az, hogy nem mozdul, nem azt jelenti, hogy nekem sem szabad. Se rendőr, se szalag, se lezárás vagy mi fene. Szépen kikerültem tehát és nekivágtam a lefelé útnak a szerpentinen. Kb 200 méter után nagyjából rá is jöttem, hogy az LKW miért nem indult el: ő valahonnan tudta, hogy csak a szembe-sáv volt lepucolva. Az, amin repesztettem lefelé, még mindig havas és jeges volt, nem mondom, csúszott is alaposan, de mivel gyök kettővel mentem, nem volt semmi gond. Aztán az irodába 2,5 órás késéssel beérve hallottam a rádiós hírekben, hogy a Steige Heubach és Bartholomä között teljes hosszában le van zárva, a kolléganőim kérdezték is, hogy mégis HOGYAN jutottam át rajta? ("Mér, az az, amin jöttem?") Áhá. Hát mit mondjak? Szemrebbenés nélkül átmentem rajta, fel se tűnt, csak a rendőrök néztek rám, mint valami űrlényre, amikor kibukkantam a kanyar mögül Heubach elején.

Hogy mit tanultam az elmúlt néhány napban?

1. Azt, hogy akinek gyomorvírusa van, az nem megy a héten sehova.

2. Azt, hogy az éves autóbiztosításom Zsoltira kb akkora lesz, mint Etiópia éves GDP-je.

3. Azt, hogy ha megőrülök, akkor se tehetek ellene semmit. (Erre persze csak az első megőrülési hullám után jöttem rá)

Meg kell állapítanom, hogy az egyik kolléganőm boszorkány. Tegnap munka után rámoltuk el a kávés bögréinket a konyhában, amikor megkérdezte, hogy a múltkori botrányba fulladt lemondott hamburgi utazást be akarom-e pótolni még idén. Mondtam neki, hogy ez elég vékony jég és nem nagyon tervezek decemberben oda menni, idén nem lesz már erre szabim, O. meg nem tudom miben utazik, erről nem beszéltünk.

Majd ezt követően otthon:

- Khátá, mondd csak, otthon vagy ezen a hétvégén?

- szombaton igen, vasárnap nem. Miért?

- ... és a következő hétvégén?

- ööö... talán igen. MIÉRT?

- mert arra gondoltam, hogy elugrom hozzád.

(Itt az "elugrom" kifejezésen való meglepődés után az jutott eszembe, hogy anyák napján legyen virág mind a két kezemben "ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez...")

- remek ötlet, Ulmban szerintem akkor már lesz karácsonyi vásár.

- és nem veszek ki hotelszobát, mint a múltkor, hanem a piros kanapédon alszom.

(Hát persze.)

Három dolog

1. Elhatároztam, hogy negatív dolgokat (egy darabig) nem írok le, mert azzal csak realizálom a problémát. Mivel nyúlfarknyi lesz csak a bejegyzés, könnyedén ki lehet találni, hogy ma kevésbé vagyok csillámpóni hangulatban.

2. Második elhatározás, melyet régebben rendszeresen hallottam Anditól (meg lehet nézni, most hol tart...) és O-tól is: kevesebbet kellene gondolkodnom, mert "a fejem nehezíti meg az életemet." Kevesebbet fogok tehát (meghatározott témákat illetően) gondolkodni, meglátjuk mi lesz.

3. Gyakorlatba is átültetem az - eddig csak elméletben tervezgetett - bizonyos dolgokhoz való, holland típusú, "leszarom"-hozzáállást.