A borospincében

Ülünk B-vel, G-vel és I-vel a boros pincében. Jelen van még I. felesége és ovis kisfia is. Épp a gyerekről van szó.

- G. I-hez: Wie heißt ER? (hogy hívják a kisfiút?)

- I: Fünf!

- G: nem, nem... HOGY HÍVJÁK?

- I: István.

Ezt a választ elfogadtuk, regisztráltuk, rendben volt / rendben lett volna. Kisvártatva I. felesége: 

- De hülye vagy! Hát dehogy István! Zsombor!

Az étteremben

- Herr B, Ön mit iszik?

- B: hát ez elég egyértelmű ...

- pincérnek: ...akkor kérnénk 2 nagy Unicumot. (Pincér el.)

- B: jegyezze meg Frau Booohbelii: az Unicum gyógyszer, nem alkohol!

Hát jó.

Tag der deutschen Einheit...

...avagy holnap itt nemzeti ünnep van, sünnap, a német egység napja. Tag der deutschen Einheit: 1990 október 3-án egyesült ugyanis a BRD és a DDR, az akkori Kelet- és Nyugat-Németország. A jó németek nem nagyon gondolnak ebbe bele, csak annyi jut el hozzájuk - furcsa módon - hogy nem kell dolgozni menni, mert tegnap előtt O. is azon filozofált, miután kérdeztem tőle, hogy mivel tölti a szabadnapját, hogy ez vajon egységes szünnap-e Németországban. Megdöbbentett vele, talán még egy halk jézusmária is kicsúszott a számon. Ha én, az Ungarin tudom, hogy mit ünneplünk holnap, akkor neki is tudnia kéne. Sőt. Aztán ma A-val is szóba került, hogy holnap sokáig alszunk, majd megkérdezte tőlem, hogy Magyarországon is ünnepnap lesz-e. Persze! Utcabál keretében, önkívületben ünnepeljük a német egység napját. Nanáhogy.

Valamint: ma reggel gyanútlanul mendegéltem Zsoltival munkába, hát Bartholomä-nál egyszer csak azt látom, hogy ahol mindig is le szoktam kanyarni balra, ott a jó németek áthúzták az Aalen és Bartholomä szavakat a lekanyarós táblán. Természetesen nem hittem nekik, muszáj volt megpróbálnom mégis arra menni, mivel kerülőutat nem ismertem. Talán nem lep meg senkit a hír: nem vicceltek, tényleg le volt zárva az út, valami munkások is nyüszörögtek arrafelé, keltették a munka látszatát, támaszkodtak a lapáton és nem engedtek tovább menni. 10 percet késtem a munkából, mivel mindenféle kukoricaföldek között kellett szegény Zsoltival elkommandóznom Heubach-ig navi nélkül, mert ő meg nem ismerte a kukorica földek közötti utakat (nem mintha én ismertem volna). Magic! Hazafelére persze egyrészt elfelejtettem, hogy még ez is szembe jön ma velem visszaúton, másrészt haladtak a munkával a jó németek: nagyon poénos ötlet volt nem kitenni a táblát, hogy 10-15 centi szintkülönbség jön az útfelmarás miatt, ahogy az ember megpróbálja kikerülni a félsávos lezárást, mivel ahogy rongyolsz le a hegyről, nem látszik, hogy nem csak kikerülni kell az úttorlaszt, hanem kurvára le kell lassítani gyök kettőre, különben kitörik a kerék. Annyira nem röhögtem nagyot, annak ellenére sem, hogy nem törtem tengelyt. Semmi tábla, semmi torlasz, mentem szépen amerre kellett, erre mindkét sávban valami úthenger jött szembe, a munkások meg, akik először mutogattak, hogy nyugodtan kerüljem ki őket balról - nem látták, hogy onnan az a hengergetős, 2 tonnás szűzmária jön szembe teljes sávszélességben, igencsak képben voltak a saját munkájukkal - szóval amikor észrevették, hogy mégsem tudok arra tovább menni, elkezdtek izomból ordibálni, hogy gyorsan tolassak vissza. Hát mit mondjak? Remek érzés volt 100 métert úgy tolatni, hogy közben 10 munkás leste. Több kilométert kellett visszafelé mennem, mivel a hülyék a kukoricásba és a környező mezőkön át vezető összes betonos és földutat lezárták. Biztos ami biztos alapon, nehogy már haza tudjon menni, aki reggel arra tévedt valami miatt. Gondoltam is magamban többször, hogy ez most komoly? HOGYAN menjek vissza? Repüljek? Végül találtam egy (szó szerint) mezei utat, amin kb 40 percet bandáztam, bevitt valami fenyőerdőbe, ahol eléggé nehezemre esett nem arra gondolni, hogy a horror filmeket is ilyen helyeken forgatják, ahol mindenféle szörnyűségek ugrálnak ki a kocsik elé a sötétben (mert az erdőben igenis sötét volt) és beleállítják az ember fejébe a fejszét. Volt olyan keskeny földút - szegény szegény Zsolti! - amin traktor jött szembe ezerrel, meg olyan is, ami 3 felé ágazott és aminek mind a 3 elágazásán végig mentem és egyik sem vezetett sehova. Nagyon jó volt, remélem csütörtök hajnalban mindezt ismét átélhetem. Az annyival lesz fokozott élvezet, hogy reggelente köd is van.

Megint kitettem magamért...

A mai napom a következőképp kezdődött:

Felébredtem. Magamtól, nem a vekker csörgésre. Gyanúsan kipihent érzésem volt, pontosan olyan, mint amikor az ember addig alszik, amíg szeretne. Ránéztem a telefonomra és megint hullámokban ijedtem meg: először, mert fél 9 volt. Jézusmária! Én 8-ra járok dolgozni, normál esetben 6:45-kor kelek fel. Majd jött a megnyugvás: áh mondom nem lehet, hogy a kolléganőim 8 óta fel sem hívtak, hogy ugyan már hol vagyok, úgyhogy biztos szombat van. Újra megnéztem a telefonomat, újra megijedtem: péntek van. BAZZEG NEM MENTEM DOLGOZNI! 

Ahogy lassan eljutottam agyban odáig, hogy nincs szombat és én fél 9kor még mindig az ágyamban vagyok, láttam, hogy A. hív. Mit volt mit tenni, mondtam neki, hogy sietek, bocsiii, elaludtam. Ennél mondjuk az is jobb lett volna, ha azt mondom, hogy bölénycsorda támadott meg Bartholomä-nál munkába menet út közben és beszorítottak a kukoricásba és most várom az autómentőket, hogy kivontassanak, azért kések.

Majd így folytatódott:

Láttam hogy ezek hárman (B és a két kolléganőm) pusmognak, majd a kezembe nyomtak egy aláírt doksit, amin ez állt:

"Sehr geehrte Frau Borbély, 

gemäß Arbeitsvertrag endet Ihre Probezeit mit dem 30.09.2012. Hiermit bestätige ich Ihnen das Bestanden der Probezeit.

Mit freundlichen Grüßen, 

Herr B."

Magyarul írásban közölték velem, hogy vége a próbaidőmnek és fel vagyok véve állandóra. Itt kitört belőlem a röhögés, de addigra már ők is röhögtek, hogy nagyon jól időzítettem pont a mai napra a fél 9-ig alvást. Tényleg nagyon megérdemlem.

Majd így ment tovább:

B. mellettem támaszkodik az asztalomon és mindketten bámuljuk az excel táblázatot, amibe az elvárásokat, munkaköröket és munkafeltételeket írtam bele.** Mivel mindkét urak (B. és G. is) - nem túl logikus módon - az én jegyzeteimmel megegyező betűszínnel és típussal irkáltak bele, nem volt már egyértelműen látható, mi származik tőlem és mi tőlük. Mivel néha csinálok értelmetlenségeket, megakadt a szemem az egyik bejegyzésen, aminek az égvilágon (auf Gottes Erdboden!) nem volt semmi értelme:

- Boah, ki írta bele ezt a hülyeséget, hogy a telephely vezetőt 2013 január 1-es munkakezdéssel keressük?? Én lettem volna?

- B: Nem, az én voltam.

Nagy csönd, közben hallom, hogy A. több-kevesebb sikerrel visszatartja a röhögést. De most komolyan: 2012 novembertől keresünk raktármunkásokat. Ha januárig nincs telephely vezető, csak targoncavezetők, akkor ők ugyan mit csinálnak 2 hónapig? Villás targonca gyorsulási versenyt rendeznek a 2500 négyzetméteres raktárcsarnokban? Vagy mit? Ezt végül B. is belátta, de A. még órákkal később is hangosan röhögött, meg röpködtek a poénok, hogy mindjárt jön a főnök és megkérdezi, hogy ki írta bele ezt a hülyeséget a próbaidős papíromba? Szállóige lett tehát a meglepődésemből: "Wer hat denn diesen Blödsinn reingeschrieben?"

Pokoli napokat tudok magamnak azzal okozni, hogy saját magamra és a mindennapjaimban fontos szerepet játszó kevés emberre projektálom a félelmeimet és beképzelem magamnak, hogy mi van, pedig csak dehogyis. Most kaptuk a hírt, mégsem ellenem van a világ összeesküdve. Kivétel nélkül mindig van ésszerű magyarázat, csak azt kell megvárni, amíg elér hozzám az infó. Ez utóbbi rövid kijelentéssel 2 gond is van: az egyik, hogy nem vagyok sajnos az ésszerűség híve, habár nagyon szeretnék a utóbbi 7-8 hónapban erősen irányt váltottam. A másik, hogy rendkívül türelmetlen vagyok. Nem szoktam tudni kivárni, amíg elér hozzám az ésszerű infó, benne a probléma igazi okával, magyarázatával vagy megoldásával, hanem - biztos, ami biztos alapon - már jó előre pánikba esem, elkönyvelem, hogy minden úgyis csődbe megy és hiába való és amikor a végén jön a megoldás és megbizonyosodom róla, hogy nincs is világégés, nem tudok neki igazán örülni, mert már jó előre kicsináltam magam és belefáradtam az aggódásba. (Ahogy a főnököm mondaná, ich verstehe die Welt nicht mehr. Tőle vettem át egyébként a Gottes Erdboden szókapcsolatot is, egyszerűen zseniális, milyen sokrétűen be lehet építeni a mondandóba. Huh a Gottes Erdboden-ről jut eszembe, már akartam írni arról, hogy milyen érdekes, hogy a nyelvtani értelemben vett birtokos eset - Genitiv - használatának komplett megszűnése nem csak Köln és környékére jellemző, hanem számomra meglepő módon bizony a déli területekre is. Részes esetet használnak helyette. Kőkemény. Bocsánat, ezt majd máskor fejtem ki, Önök a nyelvészeti perceket hallották, adásunkat megszakítjuk.)

Azért most meg vagyok könnyebbülve. Nagyon.

Neubürger-Empfang

Dicséretben részesítem ma magam. Nem csak, mert az utóbbi idők be- és elzárkózottsága, de a megfázásom ellenére is elvonszoltam a seggem a ma esti NeubürgerInnen-Empfangra, amit a polgármester szervezett az újonnan a városba települt polgároknak. Egész nap hadakoztam magammal, hogy menjek, vagy ne menjek, semmi kedvem nem volt hozzá, ráadásul Andi sem ért rá, így egyedül rám várt a nagy feladat: úgy tenni, mintha szociális élőlény lennék. Mert az utóbbi időben nagyon nem vagyok az.

Miután rendkívül okosan megettem munkából hazaérve a tegnapról maradt fokhagymás krumplipürét, bevillant, hogy még ez a szociális csapás is hátra van ma, jaj de jó. Most már nem csak beteg vagyok, hanem büdös is. Megtiltottam magamnak az itthon maradást, mert tudom, hogy szükségem van arra, hogy kimozduljak, csak olyan nehezemre esik... Elmásztam tehát a Schubartsaal irányába, rettenetes félelmekkel megtűzdelve, mert nem tudtam, mire számítsak: elhatároztam, hogy ha tele lesz a rendezvény törökökkel, akik azért vannak ott, hogy megegyék az ingyen kaját és megigyák az ingyen piát, azzal a lendülettel fordulok vissza és megyek haza Isten hírével. A bejáratnál elcsíptem egy nagyon cuki, csini öreg nénit, akitől megkérdeztem, hogy jó helyen vagyok-e, épp egy vietnámi vagy koreai kinézetű nővel beszélgetett nagy vehemenciával, amibe (ha akartam, ha nem) bevont engem is, elkezdte magyarázni, hogy milyen fontos a tudatos tervezés, no meg az, hogy az ember tisztában legyen a helyi lehetőségekkel, mert ha valaki odáig jut, hogy súlyos balesetet szenved és nem hal meg (a meghalós esetre fél éve van szervdonor igazolványom - bocsi anyu, de én az a hülye vagyok, aki gondol erre) szóval ha nem hal meg az ember, viszont örökre magatehetetlen vegetációra ítéltetik (kóma, vagy hasonló öntudatlan tetszhalottság), akkor előzetesen van lehetőség rá, hogy nyilatkozzon róla: adott esetben nem kér mesterséges táplálást. A téma maga persze érdekes, de ezzel speciel még nem foglalkoztam, na meg nem is számoltam vele, hogy ez ma szembejön velem, jóformán még be se léptem a terembe, a néni meg már kampányolt bele az arcomba, hogy "KEINE KÜNSTLICHE ERNÄHRUNG!!" Hát mit mondjak? Vicces volt. 

A további program persze trükkösen úgy volt megszervezve, hogy kerekasztalokba rendeződve rá voltunk kényszerítve a beszélgetésre, minden asztalhoz jutott egy ilyen kis önkéntes cuki néni, aki mindennel kapcsolatban képben volt és szabadidejében önszántából ténykedett az önkormányzatnál, őket lehetett kérdezni. A mi asztalunknál 2 főiskolás ült, a koreai (vagy vietnámi) nő, és két ilyen hivatali néni. A meghívott publikum 99 %-a tehát német állampolgár volt. Török egy sem volt, ők nem integrálódnak, pedig nekik lenne rá a legnagyobb szükségük. Mindegy, erről majd máskor írok szociális értekezést. A polgármester is tartott egy kis beszédet, mesélt dolgokat, majd egyik asztaltól a másikhoz ült, bekapcsolódott a beszélgetésekbe, őt is lehetett kérdezni. Tök jó fej.

Volt egy nő, már a kinézete alapján meg lehetett volna mondani, hogy ő lesz az, aki 100 értelmetlen kérdéssel fog előállni, csak azért, hogy a hangját hallassa. Klugscheißer. Hogyaszongya:

- "Én Göppingenből jöttem (Köszönjük, Emese) és ami nekem feltűnt, hogy hiányoznak a kutyatasakok parkokból és nyilvános terekről" (amibe a séta után a kutyakakit bele lehet pakolni)

Mondja neki a polgibácsi, hogy azért nincs tasak, mert Geislingen egy 30 ezres város, sok volt a vandalizmus és nem éri meg újra kitenni a tasakokat, mert csak szét vannak tépve. Vannak külön tárolók a kutyaszarnak, de zacsit mindenki maga kell, hogy vigyen.

- "De nekem például nincs minden kabátom zsebében tasak... (Köszönjük Emese!) Honnan tudjam, hogy ha sétáltatni viszem a kutyát, melyik kabátom lesz éppen rajtam és van-e a zsebében tasak...?" 

Itt már nem csak én forgattam a szemem, hanem láttam, hogy másoknak is viszket a tenyere. A polgármester nagy arcnak tűnik, mondta neki nagyon udvariasan, hogy "aki kutyát sétáltatni indul, az általában tisztában van vele, hogy mik az állat tervei" (was das Tier vor hat), "így javasolnám, igen, hogy tegyen minden kabátja zsebébe tasakot." Volt még egy nyanya, aki drágállotta a fürdőbe a belépőt, nem tetszett neki, hogy a parkolásért fizetni kell... Nem tudom az ilyenek honnan jönnek. Csodaországból. Vagyis Göppingenből.

Jó másfél órát ott ücsörögtünk (pedig én csak 10 percet terveztem), eszegettünk-iszogattunk, végül a Kim nevű koreai (vagy vietnámi) csajjal elindultam hazafelé, mert egy irányban lakunk. Felvetette, hogy légyszi cseréljünk telefonszámot. A népek közül mindenki többedmagával volt: baráttal, barátnővel, családdal... Ennek a lánynak a személyében szerintem sikerült véletlenül megtalálni azt az egyetlen magányos lelket, aki ugyanolyan egyedül van, mint én. 

Sötét, nagyon sötét terveimet mindenesetre nem felejtettem el. Majd ha - nem sokára - eljő az idő, megkezdem sötét, nagyon sötét aktivitásomat.

Megint rottyon vagyok

A hétvégén még csak-csak ráhúztam az alulmotiváltságomat, a szar kedvemet és az ágyból való kikelés teljes megtagadását az O-val való mosolyszünetre, ami miatt a múlt héten nem is mentem el hozzá (és nem, nem fogom elmesélni, mert nem akarok róla beszélni. Köszönöm, már jól vagyok és újra beszélünk egymással), szóval ráfogtam a nyomiságomat arra, hogy őt büntiben kell, hogy tartsam, ami nyilván nekem sem volt jó érzés. Vasárnapra azért gyanús lett, hogy attól még, hogy nagyon haragszom, nem kellene, hogy fázzak is, meg a dühtől az ízületeim sem szoktak fájni. Mára a zsepifelhasználásom is 150-szeresére nőtt, a könnyem is folyt és reggel a kolléganőim is megerősítették, hogy szarul nézek ki, de nagyon édesek voltak, mert azonnal el lettem látva teával, homeopátiás bigyibogyóval, citromos forróitallal, meg csokival. Hogy ennek a két nőszemélynek micsoda elsősegély felszerelése van az irodában, hihetetlen! Bennem még nem is tudatosult, hogy beteg vagyok, de már tele voltam tömve minden lehetséges ellenszerrel.

Hazafelé még beugrottam a dm-be, mert elfogyott itthon a Nivea, meg venni akartam magamnak valami teát is, de így a nap végére eléggé szánalmasan nézhettem már ki, mert mint a csiga, húztam magam után a nyálcsíkot a kasszánál a csaj a dm magazinom mellé valami konyhatippes receptes gyűjteményt is a kezembe nyomott, meg még fél óráig turkált a pult alatt, hogy mit adhatna még nekem, ami ilyen ingyenes repi cucc, végül előkotort egy növényi olajas szappant (vagy lehet, hogy büdös vagyok?) és különböző minta-c-vitamin porokat. A hallásomra is rámehetett a kórság - vagy csak nagyon dekoncentrált vagyok, mert fizetés után leszartam, amit mondott valamit kérdezett, amit először elengedtem a fülem mellett, másodjára meg egyáltalán nem fogtam fel, de mondtam neki egy nagyon határozott "NEIN"-t és békén hagyott. Remélem nem azt mondta, hogy én vagyok a hónapban a 20 ezredik vásárló és megnyertem a dm által felajánlott 3as BMW-t, szeretném-e azonnal átvenni? (Erre persze rendkívül sok esély van.) Mindenesetre elértem ma egy olyan szintű agyi kapacitás-telítettséget, hogy egyik fülemen bemegy az infó, a másikon meg kijön.