Balfasz vagyok

Na kádváskéim, sok idő telt el bénázás nélkül, úgyhogy ma belehúztam. Mivel délelőtt jött hozzám valami szakmuki a radiátorokon lévő egyéni fogyasztásmérőt lecsipogtatni, valakinek be kellett engednie a lakásba, mert magam nem tudtam itthon lenni, mert dolgoztam. A főbérlőmmel, Beatrice-szel megbeszéltük, hogy ő majd elintézi, csak legyek szíves dobjak egy kulcsot a postaládába, hogy be tudjon jönni. Este lefekvés előtt megtettem, nyugiban elmentem reggel dolgozni, majd délelőtt kaptam egy sms-t:
Bea: Kata! Ma jön a technikus, elfelejtetted a kulcsot a postaládába dobni?
Én: Nem! Tegnap este bedobtam!
Bea: De melyikbe?
Én: Hát az enyémbe!
Ahogy ezt kimondtam, leesett, hogy ő végig az ő postaládájukról beszélt és hogy az enyémhez nincs kulcsuk... Meg minek is dobnám a saját kulcsomat a saját postaládámba? De egyáltalán nem jutott eszembe, hogy máshova is be lehetne dobni...

Aztán így folytatódott a nap a munkahelyemen:
Cseng az ajtótelefon, kiszaladok, beengedem a DHL-es futárt. Hozott egy kibaszott nagy műanyag raklapfedelet Budapestről, a főnök - Herr B. - irodája előtt csacsogtam az emberrel, hogy mit kaptunk stb, közben megtámadott minket Frau B. kiskutyája, aki aznap az irodában csövezett valami miatt. A futár is kutyázott, én is kutyáztam, közben intéztük a raklaptetőt:
Futár: (miközben a kutyát dögönyözi) Mi a neve?
Én: ...öööhh... nem jut eszembe...
Futár: (hülyén néz rám) Tessék?
Én: Nem tudom!
(még hülyébben néz)
Pár másodperc csend...
Futár: MI AZ ÖN NEVE?
Én: (akkor már fájt a felismerés, hogy nyilván nem a kutya nevében kell aláírnom a szállítólevelet...) Öööh... Boohbeliii... Fákk.
(Herr B. tapintatosan nem jött ki egy darabig az irodájából, de szerintem bebújt a szekrénybe röhögni.)

Mivel a szupermenő internet előfizetésemhez tartozik Festnetz-telefonszám is, de nagyon sváb módon készüléket persze nem kaptam hozzá, így ma elmentem munka után a geislingeni Media Marktba és vettem egy vezeték nélküli telefont. Ezt is megértem, van vezetékes számom, amihez a készüléket én Wilson, egyedül "kötöttem be" úgy, hogy még működik is!

Andi tegnap megint nagyon sokat segített: reggel alig tudtam elindulni a munkába, mert Zsoltinak 10 percig kellett könyörögni, hogy ha gyújtást adok, akkor röffenjen be, ne csak köhögjön, kicsit nagyon befostam, hogy csak meg ne haljon itt nekem, úgyhogy miután ökölbeszorult arccal nagy nehezen elértem a melóba, jeleztem Andinak, hogy Zsolti reggel majdnem szaboltálta a munkába menésemet, jaj mi lehet a baj. Azonnal rendelt nekem gyújtógyertyákat, amiket, miután meló után elmentünk IKEA-ba, nálam a mélygarázsban be is szerelt a kocsiba. Aztán összeszerelte a fürdőszoba szekrénykémet és a cipős szekrényemet... majd közölte velem, hogy ha a közeljövőben ki merem találni, hogy megint elköltözöm, ő pontosan éppen akkor 8 hétig szabadságon lesz. 

Aki érti, jót röhög, aki nem, attól bocs. :)

Ennyi jutott mára...

Ma - amikor már végleg lyukat idegeskedtem a hasamba - végre megjött a júniusi bérem a bankszámlámra. Klauséknak valami gondjuk volt az utalással és a tőlük már megszokott nagy holland lazasággal elfelejtették velem közölni, hogy nem azért nem kapom meg 2 hete a fizetésemet, mert soha nem is fogom megkapni, mert utálnak és haljak inkább éhen Geislingenben (miközben különböző emberek a véremet veszik, mert nem fizetem be a lakásra a kauciót, az internet díjat, a biztosítást meg az adót az autóra, tankolni nem tudok, akkor dolgozni sem tudok...estébé) hanem mert elakadt a lé és a belga számláról kellett utalni, ami eleve tovább tart, mert külföldi utalás.

Holnap Andival újabb támadást intézünk az IKEA ellen, mert még szükség van 1-2 dologra, de most már csak lájtosan, a lakásban is lassan-lassan minden lesz, ami kell. Egészen hasznos, hogy O. a jövő hét végén (talán) tiszteletét teszi Geislingenben, mert így rá vagyok kényszerítve - a többi későbbi látogatóm számára is szükséges - extra paplan, párna és lepedő beszerzésére.

Ma csak azt szeretném mondani...

...hogy én mekkora egy bunkó seggfej vagyok.

Lefosom a bokámat - 3-szor!

Lefosomabokámat -1

Három – sikertelen – internetszerzési taktikám volt eddig Svábföldön:

1.  Várni, hogy valaki elintézze helyettem (mert nekem nem csak halovány gőzöm sincs róla, milyen internetre van szükségem, de lepkefingnyi kedvem, meg időm és lehetőségem sem volt ez után rohangászni. A telefonálás puszta gondolatát is utáltam. 
2. Lesni, hogy a szomszédé esetleg nincs lejelszavazva. Minden nap csekkoltam, mindhiába. Az is megfordult a fejemben, hogy felmegyek hozzá és felajánlom a szolgálataimat, hogy mondjuk havi 10 EUR-t fizetek neki, ha ad hozzáférést a saját internetéhez és mindenki jól jár. (Tudom, tudom, szánalmas vagyok… Khátá, szánalmas vagy!) 
3. Várni, hogy minden magától megoldódjon. (Ez volt a legkevésbé sikeres mindközül.)

Több, mint 10 napja vagyok hivatalosan geislingeni bejelentett városi polgár, több, mint 10 napja nincs internetem, több, mint 10 napja nyekergek hol Andreasnak élőben, hol Olafnak telefonon – amikor tv macit akar nézni telefonon keresztül - hogy niiiihiiincs neheteeheeem. Lassú lépésekben eljutottam odáig, hogy kiszimatoltam, a KabelBW nevű szolgáltatónál előnyös szerződést tudok kötni gyors internetre, amennyiben van kábelcsatlakozásom a lakásban (vagy miabánat ez, Kabelanschluss). Hát én azt ugyan HONNAN tudjam? – montaja Babi néni, s köpött egyet. Kiderült nagy nehezen (a professzionális technikai hozzáértésemmel nem csoda, hogy ennyi ideig tartott), hogy nekem van ilyenem a lakásban! Hujiii, ez remek, akkor már csak fel kellett hívni a Kabel BW-t és a pontos lakcím után lekérdezni, hogy akkor mehet-e a menet, vagy mi a rák és hogyan tovább, meg mennyi az annyi. Mivel mindennemű hivatalos ügyintézéstől szabályosan kiver a víz, ezt a nyomorult telefonhívást is 3-4 napig halogattam. (Valamitől mindig félnem kell. A tankolással már nincs gondom, most épp a hivatali ügyintézéstől félek.) „Nem volt időm rá” – montaja Babi néni, de persze hazudott. Végül egy nagyon szimpatikus csávóval beszéltem kb 20 percen keresztül, aki miután bediktáltam neki minden adatomat, nevetgéltünk 10 percet, lebetűztem neki a nevemet, aszongya:

Én: - …B wie Bertha, O wie Otto, R wie Robert, B wie Bertha, E wie Emil, L wie Ludwig, und Y am Ende.

Ő: - Booohbeliii?

Én: - Ja.

Ő: - Ez véletlenül nem egy magyar név?

Én: - De. MÉ????

Ő: - Akkor azt nem Borbélynak kell kiejteni?

(én közben arra gondoltam, hogy na most lefosom a bokámat. A sváb mondja meg nekem, hogy nem is vagyok Boohbelii, hanem Borbély. Hä???)

Én: - Öööh… de. Maga ezt HONNAN az ördögből tudja?

És itt elkezdődött valami olyan szintű rizsamennyiség, hogy le kellett ülnöm és erőnek erejével visszafojtanom a röhögést. A csávó kajakra megette a mesekönyvet.

Ő: - „Mert amikor kicsi voltam, 9 éves, 3 hetet töltöttem Keszthelyen egy magyar cseregyereknél. Keszthelynek kell kiejteni, nem? K-E-S-Z-T-H-E-L-Y. De nem a szüleimmel ám, hanem egymagam! Mire visszajöttem 3 hét után, alig tudtam németül! Mert bizony 3 hétig magyarul kellett beszélnem! Sajnos azóta már mindent elfelejtettem, de blablablabla blablabla blablabla… „

Én meg csak ültem közben és nem hittem el, amit hallok. Végül megbeszéltük, hogy szombaton még valami technikus felhív, hogy aznap mikor jöhet és nyélbe ütjük a szupernagyongyors internetemet. Addig már csak hármat kell aludni! Ja és lesz vezetékes számom is - ez mondjuk csak Olafnak jó hír, bár eddig sem panaszkodott a Khátá miatt kialakult telefonszámlája miatt. Mindegy. Willkommen in der Zivilisation!

Lefosomabokámat - 2

Munkából hazafelé jövet felhívott Andi:

Ő: - Kaptál ma e-mailt anyámtól?

Én: - Nem. Mé’?

Ő: - Mert holnap van apu 50. szülinapja – tehát ugrik a „szokásos” szerdai bármitegyüttcsinálós esténk – szűk családi körben elmegyünk kajálni este és megünnepeljük a szülinapot, anyu meg ragaszkodik hozzá, hogy te is gyere. Lenne kedved?

Én: Wow, de én nem vagyok családtag!

Ő: - Nem baj. Nagyon szeretné, ha jönnél.

Úgyhogy ott is leszek, visszatarthatatlanul. Regisztráltam Schmid családtagként.

Lefosomabokámat -3

El kellett, hogy vigyem az útlevélmásolatomat a főbérlőimhez, hogy a lakásra letett rettenetes mennyiségű kauciómhoz hozzáférésem legyen a külön csak erre a célra létrehozott bankszámlán. (Ami szerintem szuperkorrekt egyébként…) Úgy beszéltük meg, hogy bedobom az üzletük postaládájába a fénymásolatot, mert az itt van Geislingenben. Jóvan, montaja Babi néni. Gondoltam munka után sétálok egyet legalább, a címet tudom, egyszer voltam ott, nagyjából emlékszem, hogy merre van. Itt látszik igazán, hogy csak az önbizalmam lett a költözés óta sokkal nagyobb, a tájékozódási kompetenciám ugyanannyira a béka segge alatt van, mint előtte. Geislingenről azt kell tudni, hogy a várost egy jó nagy hegy választja ketté. Egyik városrész a hegy egyik oldalán, a másik meg a másik oldalán van. Én a hegyen lakom, középen. Elkezdtem az óvárosba lebattyogni, nagyon céltudatosan, meg voltam győződve róla, hogy tudom, merre van a Fahrschule, amit keresek. Mentem, mentem, mendegéltem, aztán amikor meguntam, megkérdeztem egy idősebb bácsit, aki olyan kis békésen ücsörgött egy padon a parkban, pont úgy nézett ki, mint aki tudja, merre akarok menni:

Én: - Nem tudja véletlenül, merre van az Überkinger Straße? Valahol itt kell lennie a környéken.

Ő: - De. Pontosan a hegy másik oldalán, Überkingen irányában. (és röhög…)

Én: - pfff… (bravó Khátá) Hát akkor köszönöm az infót, ezt is megtudtam ma.

És ezzel a lendülettel, mint vert hadak, elkezdtem hosszú, tömött sorokban elvonulni, miközben kigondoltam, hogy majd reggel navival munka előtt beugrom, én ma már el nem megyek a hegy másik felére is, ennyi séta pont elég volt potyára. Közben a bácsi még valamit elkezdett mondogatni mögöttem, visszafordultam, hogy wie bitte?

Ő: - Épp megjött értem a feleségem az autóval, mi pont arra megyünk tovább, jöjjön, elvisszük!

Én: - Hä???

Ő: - Az Überkinger Straße felé megyünk haza, jöjjön, szívesen elvisszük!

Én: - Wow, hát nagyon kedves, köszönöm!

És valóban elvittek az Überkinger Straße-ra, én közben csak ültem az autóban és nem hittem el, hogy ez most komoly. Vadidegen svábok úgy felvettek az autójukba, hogy nem is kértem, sőt, eszembe se jutott, hogy velük menjek! Út közben persze sikerült visszaemlékezni, hogy ez valóban a másik irányban van, meg a fájdalmas felismerés is belém vágott, hogy na most visszafelé mászhatom meg gyalog az egész  hegyet… 

Mindenesetre befogom a számat a németek sztereotípségével kapcsolatban, mert én is az vagyok, nem csak ök: nem néztem volna ki egy öreg svábból, hogy ilyen önzetlenül kedves egy magamfajta jöttmenttel (igaz, azt ránézésre nem tudja, hogy külföldi vagyok, az enyhe akcentusomból kiindulva meg bármi lehetek) és ez nem az elsö bizonyíték volt, hogy az eddig ismeretlen sváb cukiság - mint fogalom - létezik!!! :)

Volt mára is poszt...

de otthon felejtettem a pendrive-ot, úgyhogy mégsincs.

Ha minden jól megy, csütörtök este lesz netem. Újra ember leszek!

Lakástéma...

Mázlim van, hogy Andreas ilyen közel lakik (40-50km) és, hogy ilyen jó fej. Nélküle már biztos felkötöttem volna magam valamelyik közeli fára: a lakásban ugyanis olyan szinten nem volt semmi, hogy amikor beköltöztem, a lámpák helyén is csak 3 db zsinór lógott ki a falból – néhol még most is. Rájöttem, hogy viszonylag nehéz úgy lámpát beszerelni, ha lövésem sincs, minek a 3 vezeték… Arról nem is beszélve, hogy szerszámaim sincsenek, meg nem is értek hozzá. Kicsit pánikoltam is, hogy az előre megbeszélt IKEA-napunkon délután minél hamarabb menjünk Ulm-ba, mert ha ránk sötétedik, cseszhetjük, nem látunk majd semmit, még wc-re sem tudunk elmenni**, úgyhogy a biztonság kedvéért vettem 2 állólámpát is, hátha nem passzol valami a villanyszereléssel, akkor legalább legyen mozdítható fényforrásunk, amit csak a konnektorba kell beledugni.

Szegény nagyon sokat melózik a lakásomon: összeszerelte az ágyamat, aztán az egyik kisasztalt, a másik kisasztalt, beszerelte a lámpákat, bekötötte a nappaliban a tv-t (amit ő hozott nekem, mert neki 2 volt, nekem meg egy sem). Megháláltam a fáradozásait (nem, nem úúúúgy), főztem vacsit, meg vettem sört. Azóta voltunk még egyszer az IKEA-ban, vettem étkezőasztalt, 4 széket, 2 lámpát és egy piros kanapét, amit szombaton Andi avatott fel, mint első rajta alvó. (Bevertünk este egy üveg pezsgőt meg némi bort annak örömére, hogy mindketten lakunk valahol, így egyértelmű volt, hogy Andi itt alszik.)

IKEA után, nálam a káosz tetején:  

Andi: - Khátá, nem lenne nagy gond, ha a szüleim később beugranának?

Én: - hova? Hozzám???

Andi: - igen, anyu nagyon szeretné látni a lakásodat, apu meg akkor már jönne vele együtt.
Én: :-)

Így is történt. Lilly, az eb is jött, akinek a múltkor odacsuktam a farkát a kocsiajtóval. Luise hozott magával egy nagy kosár behűtött sört, bort, üdítőt, amit persze nem hagyott kifizetni, bármennyire sopánkodtam, aztán rávetették magukat a 3 tonna frissen vásárolt IKEA bútoromra és mindent összeszereltek nekem. Az asztalt, a székeket, a kanapét, a lámpákat… 

Mivel Andi az utánfutóval nem tudott bejönni az IKEA program után mélygarázsba***, kicsit elálltuk a bejáratot, de úgy, hogy még simán be lehetett járni az autó és az utánfutó mellett, csak ránézésre tűnt kicsit fosnak a helyezet. Közben persze jött egy BMW, én annyit láttam csak messziről, hogy Andi segít neki kívülről benavigálni a garázsba, gondoltam is, hogy na bazz, kifogok valami jól szituált sváb parasztot, le is veszi helyben a fejem, hogy mit képzelek magamról, elállom itt az útját a lakóknak…  Ahogy beparkolt, odamentem hozzá – gondoltam bárki is az, elmagyarázom, hogy nem fért be az utánfutó a garázsfeljáróba és bocsánat. Egy idősebb nő szállt ki a kocsiból, megfogta mindkét kezem, megszorongatta és elkezdett bocsánatot kérni, hogy pont most jött haza és bebonyolította itt nekünk a cipekedést-költözést. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira kedves volt.

**ez Ravazd óta nagy téma. Ha wc-ről van szó, azonnal az a sztori ugrik be – nem csak nekem, hanem amióta elmeséltem,  Andinak is – amikor a két ovis kislány a borospincénk fölött a szőlőhegyen üvöltötték az apjuknak a domboldalból, hogy „apaaaaaaa kakiltuuuuuuuuuuunk! Mind a ketteeeeeen! Hozzál papííííííííírt!” Amikor mondtam Andinak, hogy a wc-ben lenne a legfontosabb, hogy csiholjon valami világítást, azonnal mondta, hogy naná, különben majd én is kiabálhatom, hogy „ich habe gekaaaackt!”

***a mélygarázsban bérelek nagyon nem szívesen, aranyáron egy helyet Zsoltinak. Mivel a domb tetején lakom, más lehetőség nem nagyon van a hosszú távú, biztonságos parkolásra, de ez már a fájdalomküszöbömön túl van. És most jön a csavar… (dobpergés)… wait for it… a háztömbben van - pont alattam - egy cég, akiknek bérbe adtam a parkolómat reggel fél8-tól délután 5ig havi 25 euróért azzal a feltétellel, hogy ha szabim van, beteg vagyok vagy was auch immer, jelzem feléjük e-mailben és teljesen eltakarodnak aznap a helyemről. Minderre persze nem magamtól jöttem rá, hanem a főbérlőm mondta, hogy a lakás előző tulaja ezt csinálta, próbáljam meg, ha gondolom. Gondoltam.

Miután júni 30-án beköltöztem, 4-5 nappal később tök véletlen rájöttem, hogy ezek nap közben a helyemen parkolnak úgy, hogy nem kötöttünk szerződést, nálam nem jelentkezett senki sem, egy centet sem fizettek – annak ellenére, hogy a főbérlőm megadta nekik az elérhetőségeimet – én meg havi 40 eurót fizetek, hogy a mocsok svábok nap közben ingyen parkoljanak a helyemen! Hát mit mondhatnék? Habzó szájjal bevonultam a Grüner Systemtechnik irodájába azzal a nem titkolt céllal, hogy most svábvér fog folyni. Másnap délután munka után a postaládámban egy előre kitöltött és a cégvezetés által aláírt bérleti szerződés várt egy levéllel, hogy ha egyet értek, írjam alá, dobjam a postaládájukba, utalják a pénzt és szent a béke. Mit mondjak? Meg vagyok elégedve.

Zárásként: a nagy pakolásban találok vicces dolgokat itt-ott kartondobozokban eldugva, amik még Ravazdról, vagy a budapesti lakás(ok)ból származnak. Íme két gyöngyszem Ravazdról:

Potyondi Mihály: Ne kérd vissza a szőnyeget!

Kopott, rőt gatyádból foltot vág anyád

Életlen baltával ne pucolj ablakot

Lobogó hajjal ne fuss a Nap után

Akkor se, ha vár reád Ica,

A gépsonka lábú lány.

A lényeg:

Csibék előtt legyen víz,

A gyerek üljön a napon (és)

Nyúlszőrből legyen a kalapom.