Szüléselőkészítő kurzus

Benyaltam valami jó kis megfázást, ami abban nyilvánul meg, hogy tele a fejem takonnyal, de annyira, hogy hajnali 4 óta olvasgatok, mert nem kapok levegőt (úgy meg ugye nehéz is aludni...), aztán végül úgy döntöttem, hogy mivel 10 percenként amúgy is tüsszögök, ami után 3-szor orrot kell fújni, ennek így nincs értelme, akkor hát legyen: felkelek. 05:41-kor. Möhh...

Múlt hét végén voltunk szüléselőkészítő kurzuson az egyik közeli bölcsödében. Baromi hosszú volt, de nagyon megérte. Az egész hétvége ráment: péntek este 3, szombaton 5 és fél és vasárnap is 5 és fél óra, úgyhogy a végére készen voltunk, mint a tízórai. Rajtunk kívül még 13 másik pár vett rajta részt és az a szülésznő tartotta, aki a szülés után 8 hétig fog bennünket gondozni (ezt fizeti a tb), nevezzük mondjuk C-nek.

C. egy kb. 50-es évei közepén járó, tipikus északnémet jelenség: rendkívül tárgyilagos, távolságtartó, de ezzel egyszerre baromi közvetlen is, amit úgy lehet leírni a legjobban, hogy az egyik légzési gyakorlatnál odaült mellém és a kezét teljesen magától értetődően a hasamra tette, amig a többieknek szemléltette, amit szemléltetni kellett, de nem irritált, mert hát ő C. és ő megteheti, mert ő a szülésznőnk és ennél semlegesebben (de egyben hozzáértőbben) nem lehet amúgy sem hasat megfogni. Tök jó. Árad belőle egy olyasfajta semleges profizmus, amitől az ember helyén tudja az ilyet kezelni, agyvérzés nélkül. (Mondjuk errefelé amúgy sem szokás úton-útfélen nem rokon terhes nők hasát - meg semmijét sem - fogdosni, ezt először és utoljára Magyarországon tapasztaltam - és most nem a családtagjaimra gondolok, akiknek természetesen egytől egyik meg volt engedve a babafogdosás, hanem olyanokra, akikkel még csak nem is vagyunk rokoni viszonyban. Emberek, erről szokjatok le, ez szar!)

Az összesen 14 órás kurzuson volt sok elmélet és gyakorlat is, lazítási és légző technikák, tippek, hogy a partner hogyan támogathatja a nőt szülés előtt / alatt / után, szoptatás, betegségek, gátvédelem, páros gyakorlatok, kiskutya füle. Már az elején meg lett mondva, hogy mindenki vigyen magával még egy embert valami kaját, mert szombaton és vasárnap is együtt ebédelünk és osztozunk az összes hozott cuccon. Ezt C. úgy vezényelte le, hogy a pasikat (mind a 14-et) délben leküldte a konyhába azzal, hogy terítsenek meg mindenkinek és készítsék elő az ebédet, minderre volt fél órájuk, amíg velünk megbeszélt pár olyan témát, amiről úgy gondolta, hogy jobb lesz a férfinép nélkül megkonzultálni, mert esetleg többeket akadályozna a jelenlétük a fesztelen kérdésfeltevésben. És tényleg: mire befejeztük a csajos diskurzust, a konyhában az összes általunk összehordott kaja fel volt tálalva, az asztalok megterítve,  pasik meg szépen egymással cseverésztek. A nap végén lenyomtuk ugyanezt a kört még egyszer: fél órával a program vége előtt a férfinép ünnepélyesen fel lett kérve a konyha összerakodására, a tányérok elmosogatására és a kaják hűtőszekrénybe pakolására, amíg mi a maradék érzékeny témákat tárgyaltunk. És lássatok csodát: minden olajozottan működött. Meglepően pozitív élmény volt egyébként, hogy 28 egymás számára vadidegen ember mennyire fesztelenül meg tud férni egymással 3 napon át: annak ellenére, hogy a németen kívül volt még vagy 3-4 egyéb náció is a csoportban és résztvevők minden lehetséges korcsoportból, teljesen békésen telt el az idő, kifejezetten szórakoztató volt és a pasik sem lázadtak fel egyszer sem, mert néha el lettek küldve a konyhába dolgozni. Mindenki kérdezhetett bármit, lehetett fetrengeni matracokon, ha már kényelmetlen volt az üldögélés, mindenki vitt magával párnát és takarót és ha úgy érezte, eldőlt szépen, betakarózott és úgy figyelte tovább, miről mesél C. (És nem, nem csak a nők pihengettek le, hanem bizony időről időre volt olyan pasi is, aki közben a barátnője / felesége / élettársa mellé henteredett. Mondjuk miért is ne, meg lett mondva, hogy teljesen legitim.)

C. egyébként január végén jön bennünket itthon meglátogatni. Megbeszélni, van-e még kérdés / óhaj / sóhaj / kívánság, lehet vele az eddig beszerzett dolgokról csevegni, vagy tippeket kérni, mi hiányzik még, egészségügyi témákban a tanácsát kérni stb. A szülés nem nála fog lezajlani, de utána amint hazaengedtek a kórházból, nyolc hétig fog járni hozzánk és segíteni, amiben tud / kell.

Kókuszzsírban sült crêpe - avagy konyhai kísérletezgetés / level 999

Tegnap este P-re rátört a crêpe-nassolhatnék és nagy lelkesedéssel nekiállt kikísérletezgetni, miből lehetne a legjobban kikeverni a hőn áhított, vékony kis francia palacsintákat. Amikor megláttam, hogy egy üveg kókuszzsír van az egyik kezében (amit tavaly ajándékba kaptunk), a másikban meg tortabevonó csoki, úgy döntöttem, azonnali hatállyal elvonulok a fürdőkádba és ehhez a kísérlethez inkább nem asszisztálok, csináljon mindent úgy, ahogy akar, bármi is lesz a vége.

15 perccel később, már a jóóó meleg vízben nyakig elmerülve hallgattam, ahogy P. a konyhában iszonyatosan teper: valami baromira sercegett, majd a kókuszzsír jellegzetesen furcsa szaga elért egészen a fürdőszobáig és elkezdett keveredni a levendulás fürdősó illatával. Soha egyikünk sem sütött még semmit kókuszzsírral (pedig egy szerencsétlen, bontatlan üveg már vagy egy éve a hűtőben várja a sorsát, ami úgy tűnik most jött el), úgyhogy egy kísérletet mindenképpen megért a dolog. Ez a fura, szúrós szag egyébként csak a sütés legelején van jelen, utána valahogy elpárolog és a készre sütött bármi illatán / ízén nem változtat, azt leszámítva, hogy marad benne egy nagyon enyhe, de nem zsíros, hanem kellemes kókuszos íz. Fura cucc ez egyébként nagyon, nem fogunk rászokni - már csak azért sem, mert még az előző munkahelyemen volt elégszer dolgom ezzel a termékkel és tudom, mekkora meló és felhajtás árán kerül az európai piacra egy-egy üveg dezodorált vagy szűz kókuszzsír, arról nem is beszélve, hogy a vásárlással egy olyan (szerintem hosszútávon rendkívül kontraproduktív) kereskedelmi láncot támogatunk, ahol az adott termék többször is átmegy x darab köztes kereskedő/kereskedelmi lánc/közvetítő kezén, akik semmit nem csinálnak vele, semmit nem tesznek hozzá, csak a kész terméket értékesítik / drágítják tovább, az árcsökkentés / nyomás pedig a beszerzési folyamat során nem felfelé, hanem lefelé adódik tovább, azaz minden esetben a szerencsétlen indonéz paraszt szívja meg a végén, mert a hisztinek köszönhetően egyre olcsóbban kell, hogy eladja az áruját. Többek között ez az ára annak, hogy az amúgy is túl jól tartott európai seggünket pont kókuszzsírral akarjuk még tovább hízlalni, mert a tv is bemondta, hogy az jobb, mint minden más (pedigaztán...) és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mennyi környezetkárosítással és szénmonoxid kibocsátással jár az Európába tonnaszámra történő behozatal satöbbi satöbbi, de nem szeretnék jobban belemenni a kereskedelmi filozofálgatásba, mert valószínüleg az égvilágon senkit nem érdekel, meg különben is mindenki döntse el saját maga, mivel főz, szóval ott tartottunk, hogy a fürdőkádban ülök és gyanítom, hogy P. kókuszzsírban süti a crêpe-t.

És tényleg. Percekkel később meg is jelenik a kád szélénél egy villával a kezében és megetet - engem, aki éppen a levendulás vízben ázik - frissen sült, még langyos, nugáttal töltött, leheteltvékony tésztájú, finom palacsinta-próbafalatkákkal.

Tudom, túl jól vagyok tartva... :)

Nyüzsgünk

Az van b*meg, hogy kidobott az ágy 7:00-kor. Vasárnap reggel. Nem is tudom erre mit mondjak. Kiosontam a nappaliba és próbálok lehetőleg úgy létezni, hogy P-t ne zajongjam fel. Be kell valljam egyébként, nem is olyan rossz dolog ilyen korán itt egyedül ücsörögni: melegítettem magamnak tegnapi kávét, meggyújtottam 2 adventi gyertyát és a könyvespolcra aggatott karácsonyi led-es díszvilágítást és csendben kummogok itt a félhomályban. (P. meg majd ha jön ki valamikor pisilni, néz rám boci szemekkel, hogy vajon nooormális vagyok-e?)

Várakozó móduszban vagyunk. Nem csak ma reggel, hanem úgy általánosan, erre pár napja jöttem rá. A következő hetekben megint odaverünk az utazási témának, na már nem mintha az utóbbi 8-10 hónap unalmasan telt volna: nagyjából 2 hét múlva ilyenkor már Ravazdon leszünk és esszük a töpörtyűkrémet örülünk magunknak egymásnak. Utána szilveszterkor még gyorsan tolunk 3 napot Bécsben (mert méne, legális!?) és megeszünk minden bécsi szeletet, ami csak szembejön velünk. Január elején itthon aztán elérkezett az idő az egész hétvégés szülés-előkészítő-kurzusra, amire mindkettőnket beszavaztuk, majd nagyjából mához 5 hétre eljött a nap, mit vááárva vááártuuuunk (azégencsillagfényragyooog... ja nem, az már megvolt december végén): kezdődik a 3 napos szülinapi ajándékom, aminek fedőneve "Sylt".

Az meg mi az? - Sylt a legészakibb német sziget, a méretét tekintve kb 99 négyzetkilométerrel a negyedik legnagyobb az országban (Rügen, Usedom és Fehmarn nagyobbak, DE ők ugye mind a Balti tengeren vannak, ami azt jelenti, hogy Sylt egyben a legnagyobb német északi-tengeri sziget is). Körülbelül egy magasságban van a dán határral és Flensburg városával, (itthonról nincs is nagyon messze, kb 270 km) és soha nem jártam még ott, mert:

a.) nem volt arra soha semmi dolgom (na jó, egyszer a Babi nénivel elmentünk egészen Fehmarn szigetig, de mondom, az nem ér, mert az a másik oldal, a Balti tenger!)

b.) a sziget annyira exkluzív, hogy eleve az odamenés puszta gondolata is szembemegy minden pragmatizmusommal, úgyhogy egy hasonló projekt kizárólag úgy jöhetett létre, ha engem valaki konkréten odavisz (ami most megvalósulni látszik).

Röviden összefoglalva aktuálisan mindennek folyamatosan örülés és a napok visszaszámlálása zajlik.

Szalámi kóstolás

Ilyen se volt még: szalámi kóstolót tartunk. 

Ja nem is, mert nem tartUNK, hanem P. tart szalámi kóstolót azokból az (összesen khm... 11 rúd) olasz szalámikból, akik valami varázslatos és egyben megmagyarázhatatlan módon velünk jöttek Olaszországból az októberi spontán miniszabink után. Voltunk egy bődületesen jó hentesnél Greve in Chianti-ban, ahol egyébként az égvilágon semmi nincs, egy toszkán kisváros kb 30 km-re Firenzétől és mi is csak azért keveredtünk oda, mert P. kb. 10 héttel az utazás előtt már pontosan tudta, hogy van ott egy hentes, aki jaj de jó és egyértelmű volt, hogy oda kell menni. Volt nálam akkor már napok óta három képeslap, akik úgy néztek ki, mint akit a kutya szájából húztak ki, úgyhogy leültem a hentesnél egy asztalhoz végre megírni őket. Erre a pár percre hagytam P-t magára, aki ezalatt az idő alatt - úgy tűnik - felvásárolta a fél hentesboltot, ami számomra már csak itthon Hamburgban derült ki, amikor pakoltam ki a bőröndünkből és egyik rúd szalámi a másik után bukkant elő a csomagból. Mondom, összesen 11 rúd. Nem találtam nekik megfelelő helyet, a hűtőbe meg nem akartam őket belegyömni, úgyhogy jobb híján fel lettek lógatva egy rúdra a konyhában és ott várják a sorsukat.

Visszakanyarodva az eredeti sztorihoz: tegnap estére tehát szalámikóstolás volt betervezve P. 3 jó barátjával, kollektív eszegetéssel és iszogatással összekötve, én meg - mivel úgyse nagyon ehetek szalámit, mert az gonosz - visszahúzódtam a vendégszobába (miután betáraztam magamnak egy valag szőlőt és egy nagy bödön teát, biztos ami biztos alapon), mondván, hagyom a fiúkat csacsogni, inkább máshol rontom a levegőt. Valahogy mégsem teljesen sikerül kivonni magam a forgalomból, mert a szalámikhoz előételként P. spaghetti carbonarat csinált és nem akarta elfogadni, hogy mielőtt a pasik jöttek, műzlit vacsoráztam ("De tök sokat fogytál ma, látom az arcodon!"), úgyhogy egy marék spaghettit azért kimentem velük enni, nehogy már "túl sokat fogyjak". Aztán persze ott ragadtam, mert amikor elkezdtek - rendkívül német módon - szalámikat kóstolni, engem is bevontak a szalámiértékelésbe, ami a következőképp zajlott:

P. 9 fajta szalámit szeletelgetett egy nagy vágódeszkára, szépen a különféle típusokat egymástól elkülönítve, címkével alatta, hogy egyértelmű legyen, éppen mit esznek és minden kupacot egymás után megkóstoltak és minden kóstolási kör után megbeszélték, kinek mi a szakvéleménye róla, természetesen előre megadott szempontok alapján, amiket egyenként értékeltek 1-től 5-ig tartó skálán. Így nézett ki a végeredmény: a legjobb szalámi a bal szélső volt (vaddisznó- és sertéshúsból), a sort pedig egy nem Greve-ben vásárolt szalámi zárta a kép jobb szélén.

Én csak a "Schnittbild" és a "Gesamtbild" kategóriákhoz tudtam hozzászólni, mivel nem vettem részt a kóstolásban, de ők szépen végigpontoztak mindent összesen 4 kategória mentén, miközben lecsúszott jópár üveg olasz bor is a kajához (mondjuk egyértelmű, hogy ilyen szakértésnek alkoholos előzménye kell, hogy legyen, ilyen ötlete senkinek nem támad tök józanul, még akkor se, ha német). 

Egy élmény volt egyébként közöttük ülni, alkoholt nem inni és figyelni, ahogy egymás után megszakértik a szalámikat és szakvéleményt mondanak arról például, hogy milyen ízt hagy a szalámi a szájban a falat lenyelése után (erre van borászatos rendes szakkifejezés, csak magyarul nem jut eszembe, ha megfeszülök se, pedig már rá is kerestem, de nem találom. Abgang a német neve), meg hogy a fűszerek közül melyik érvényesül a legjobban és melyik nem annyira. Nagyon cukik voltak.

Szerintem én még jobban is szórakoztam, mint ők, akik nem kívülről szemlélték ezt az egész, már-már örkényi jelenetet.

Gyámügyi hivatal

Szóval az úgy volt, hogy ma reggel nem volt jobb dolgunk és elmentünk megnézni, mi újság a hamburgi gyámügyi hivatalban, mivel ott még soha nem járt egyikünk sem. (...)

Khhh... na jó, ez így nem teljesen igaz, mert már jártunk ott, ez az az épület, ahol egy, még a 60as években épített paternosterrel lehet az emeletek között közlekedni (tök jóóó!!!), aminek a liftjei folyamatosan, megállás nélkül mennek fel-le és úgy kell beleugrani, meg leugrani róla, amikor az ember elérte a kívánt emeletet. Ide már önmagában csak ezért is simán megéri elmenni ilyen-olyan hivatali ügyet intézni, hogy mehessen az ember pár kört a paternosterrel (és tényleg, ez már tegnap este téma volt elalvás előtt, hogy tuti nem liftezünk és titokban már mindketten a ki-be-ugrálásra gyúrunk).

Na jó, javítom magamat, a gyámügyre sem teljesen önszántunkból mentünk, hanem mert az apaságot el kellett ismertetni, még mielőtt a baba megszületik, többek között a névadás miatt. Ahogy odaértünk, mindjárt meg is lettünk kérdezve, hogy csak ezt az apasági témát szeretnénk tolni, vagy egy kalap alatt a gyermekfelügyeleti jog megosztását is, amire - logikus módon - P. egyből mondta, hogy mindkettőt, én meg közben néma beleegyezéssel könyékig túrtam a táskámban, mert nem találtam meg az útlevelemet. Enélkül a lépés nélkül az aktuális német jog szerint kettőnk közül kizárólag nekem lenne gyermekfelügyeleti jogom, P-nek pedig nem, csak egy  halom kötelezettsége. Őrület egyébként, hogy ilyen Németországban 2017-ben előfordulhat. A meglepetés aztán akkor jött, amikor a hölgy ezt a választ így nem fogadta el, hanem egy lépéssel közelebb jött hozzám, a szemembe nézett és nagyon kedvesen, de nyomatékosan hozzá tette, hogy azért az édesanyát is megkérdezné, hogy ő (aki én vagyok) ezzel egyetért-e, mert az én rábólintásom nélkül mondhat P. amit akar, nem csinálnak semmit. WÁÓ (wtf és miegyebek), ezen azért kicsit ledermedtem, aztán amikor kezdtem megérteni, hogy tényleg nem történik semmi, amíg nem mondom, hogy szabad akaratomból úgy döntöttem, hogy a gyermekfelügyeleti jogot megosztjuk, bejelentettem, hogy igen, én is szeretném és igen, légyszi, mindkettőt intézzük el egy kalap alatt. Döb-be-net...!

Azért ezzel párhuzamosan megnyugtató az a tudat is, hogy ennyire odafigyelnek arra, hogy semmi olyan ne történjen, ami miatt az anya joga sérül, vagy olyan férfi is gyermekfelügyeleti jogot kaphasson, akinek nem kellene**, mert sok esetben nyilván ebben a témában nem csak a vérszerinti apa jöhet szóba. Úgy tűnik, rendkívül ingoványos talajra léptünk, úgyhogy ennek a miértjét nem is nagyon firtattuk tovább, P. is szépen félre tette a férfiúi önbecsülését és szépen azt csináltuk, amit mondtak - mondván, úgyis az övék az utolsó szó. Egyébként pozitívan csalódtunk az egész ügyintézésben: nem kellett sokat várni, azonnal foglalkoztak velünk, mindkét hivatali munkatárs, akivel kapcsolatba kerültünk szuper kedves volt és rendkívül segítőkész. Magyarázatot kaptunk az öröklési témától kezdve a pénzügyeken át egészen a legapróbb jogi dolgokig mindenre, kiállították az apai elismerést és a közös felügyeleti jogot rögzítő dokumentumot is, amikkel majd a babát anyakönyveztetni lehet és amik P-nek is biztosítják 100%-ban ugyanazokat a felügyeleti jogokat, amik engem megilletnek.

** és itt nyilván nem P-re gondolok, mert erre a témára nála alkalmasabb jelöltet keresve sem lehetne találni. Ő már most annak örül, hogy majd mennyi féle kását és pempőt készíthet és hogy nem baj, ha az általam a múlt héten vásárolt új kanapépárnákat a baba lehányja (miért is hányná már le pont azokat?), mert levehető és mosható a párnahuzat (ami ugyan az én bevásárlási kompetenciámat dícséri, pedig aztán kettőnk közül garantáltan csak egyvalakinek jutott olyan eszébe, hogy bárki is le fogja hányni őket)... 

No comment. :)

Figyelem, figyelem

Ma délelőtt bevásárló körutat csináltunk, ami a metroban zárult, ahol P. rendszeresen bevásárlási rohamot kap (annak ellenére, hogy folyamatosan mondogatom neki, hogy erre nincs szükségünk, meg erre sem, meg erre sem, teljesen mindegy, mintha a falnak beszélnék...), aminek az lett az egyik következménye, hogy austern-t "reggeliztünk" délben, amikor hazaértünk végre:

A másik következmény pedig, hogy proseccoval mentem utána fürdőszobát takarítani, ami sajnos ma napirendi pont volt, amit hetek óta elhanyagoltam itthon, de meg kell hagyni, hogy az alkohol sokat javított a helyzeten:

Feldőltem.

Hát az úgy volt, hogy bicikliztem haza munkából (igen, ma óta újra dolgozom, erről egyelőre nincs még konkrét véleményem, majd ha 1-2 hét múlva már lesz, írok róla), a haza utam a Stadtpark-on keresztül vezet, ami egy városliget szerű, bazi nagy (és szép) fás zöldterület. Már a planetárium környékén jártam, ami egészen a park szélén van, amikor elértem egy kisebb "útlezáráshoz" - már ha egy földes-kavicsos, keskeny gyalogutat tényleg rendes útnak nevezhetünk - ahol okos emberek munkások úgy keskenyítették le az út nem feltúrandó részét, hogy kb csak egy méter széles hülye kis sáv maradt szabadon, amibe a vicc kedvéért még 90 fokos kanyarokat is tettek, nehogymán biciklivel is át lehessen menni agyvérzés nélkül ezen a kb 20 méteres szakaszon. Mivel lusta voltam leszállni, azért bepróbáltam magam, miután már a héten itthon is megállapítottam, hogy a keskeny és éles kanyarok bevétele valahogy nem az erősségem, de hát na mindegy, mondom, lusta voltam leszállni, amiből az lett, hogy feldőltem. Nem volt egy hú de fájdalmas felborulás, inkább úgy tudnám leírni, mintha valami medvemama borult volna fel: szép komótosan, közben mérlegelve, hogy most komolyan feldőlök vagy nem, mintha valami slo-mo videón keresztül néztem volna magam lassítva, még gondolkodni is volt időm azon, hogy ez milyen ciki mán itt egyszerűen csak úgy felborulni. A legjobb meg az volt az egészben, hogy a jó munkásemberek egy lehetetlenül alacsony kis hülye kerítést is építettek a gány kis ösvény mellé (kb 15 cm magas - MINEK EZ???), aminek persze az lett a vége, hogy ahogy lavíroztam a bicajjal és elkezdtem megingani, nem tudtam letenni a lábam, ami persze megakadályozta volna, hogy feldőljek, mert a redva kis kerítésbe beleakadt, illetve beszorult a kerítés és a bicikli közé, így nem tudtam időben letappantani vele és mit volt mit tenni, földre hulltam, mint egy zsák krumpli - lassított felvételen. Kicsit még nyekkentem is szerintem.

Aztán jött egy kocogó pasi, aki nagyon kedvesen megkérdezte, hogy minden rendben-e. Igen, köszönöm - montaja Babi néni, majd feltápászkodott és önmagát és a biciklit összegyűjtve gyorsan eloldalgott a tett színhelyéről.

Gyúrok vazze

Ma kiléptem a komfortzónámból és elmentem egy közeli fitness stúdióba edzeni. Baaahh... 

Már legalább fél éve hitegetem magam (és a szűkebb értelembe vett környezetemet), hogy rendszeresen el fogok járni, nos, ez eddig nem sikerült, mert ähm...izé...úgy érzem, ez nem teljesen az én szociális szférám, ami ott uralkodik, kicsit olyan érzés, mint amikor mindenki hülye, csak én vagyok helikopter (ráadásul egy kis, dagi helikopter) - miközben pontosan tudom, hogy én lógok ki a sorból és ez elég nyilvánvaló is mindenki számára. Mindenesetre olvastam a hétvégén a neten, hogy az általam már rég óta kiszemelt fitness stúdióban 2 ingyenes próbaedzést biztosítanak egy edzővel, aki végigjárja velem a gépeket, megmutatja mi hogy működik, melyik géppel mire lehet edzeni, mit miért kell csinálni, tanácsot ad stb stb és úgy gondoltam, itt az ideje lépni: nem volt egyszerű menet, mert az elején, amikor kb 10 percet vártam a trainer csajra (ilyen csini kis sportruciba öltözve, mint valami kis majom - és ezzel még véletlenül sem másokat szeretnék leminősíteni, hanem egyszerűen csak így éreztem magam), folyton késztetést éreztem arra, hogy megfutamodjak, feszengtem, gondolatban kapálóztam is kicsit, aztán végre jött a csaj és körbejártuk a helyet, majd toltam egyedül egy órányi gyúrást. Banyek, rég izzadtam ennyit, kb 100 liter víz lefolyt rólam, viszont megérte, mert már most érzem, hogy jó lesz ez, idővel meg majd egyre kevésbé leszek én a helikopter vagy a majom.

A legdurvább ez a cardio cross gép volt. Bemelegítést nyomtam rajta 4 percet az edzőcsaj felügyeletével, de már akkor szakadt rólam a víz, aztán végigpróbáltam a nem cardiós gépeket és később visszaálltam erre a lépegetőre, gondoltam tolok 10 percet, de nehezítettem a fokozaton, mert méne, teljesen legitim. Valahol 5 percnél kezdtem el úgy érezni, hogy lerohadnak a lábaim, pedig csak közepesen gyors tempóval lépegetőzök, meg ömlik rólam a víz, zihálok, viszont a hiúságom nem hagyta, hogy 5 perc alatt leszálljak róla, mint tyúkanyó a rúdról, hiszen az elején megbeszéltem magammal, hogy 10 percet tolok ezen a szörnyűségen, úgyhogy maradnom kell még legalább 5 percet, bármi történjék is, különben gyík vagyok. Amikor végre letelt mind a gyötrelmes 10 perc, a lábaimon az izmok a combomtól kezdve egészen a lábfejemig olyan kemények voltak, hogy úgy éreztem magam, mint egy kalóz, akinek két falába van és egy botot dugtak a seggébe... beletelt egy kis időbe, mire megint rendesen tudtam menni, amit aztán egy másik gépen vártam ki, amelyiken karizomra meg hátra lehetett gyúrni. Egy óra volt az edzési cél, ezt teljesítettem is, majd hazabicikliztem (nem mintha a lábaim nem lettek volna pont eléggé készen).

Most büszkeség van, úgy ülök itt a laptop előtt, mint a kiskakas, aki a kis szemétdombján teljesítette a napi fitness penzumot. Pontosan úgy.

Cicarepülőgép

Van egy reklám, amin minden alkalommal szakadok, ahányszor látom a tv-ben. 

A videó létrejöttét valahogy úgy tudom elképzelni, hogy összeült az uberflieger.de marketing osztálya, elszívtak egy csomó füvet, ittak rá jó sok töményet és elkezdődött a vicces brainstorming azzal a céllal, hogy kitaláljanak egy olyan reklámot, ami népszerűsíti a webes repjegyár összehasonlító oldalt:

Marketinges 1: - hogy lehet olyan reklámot összehegeszteni, ami tartósan benne marad a fejekben, de nem irritál?

Marketinges 2: - szerintem a cicákat mindneki szereti, egy cicás reklámmal belopnánk magunkat a nézők szívébe.

Marketinges 3: - oké, de a cicáknak semmi köze a repüléshez! 

Marketinges 2: - Misem egyszerűbb ennél, horgoljunk kis repülőgépjelmezeket és adjuk rá a cicákra, akikből így cicarepülőgépek lesznek.

És megtették. Repülőgépjelmezt horgoltak a cicákra, akikből így cicarepülőgépek lettek. Zseniális ötlet! Itt lehet megnézni.

NENI vagy nem NENI

Nagyon király hétvégénk volt.

Szombaton éjféli szaunázni voltunk, ami este 9-től hajnali 2-ig lehetséges egyszer egy hónapban, eddig soha nem voltunk még ott ilyen későn, az idő taknyos és hideg volt, esett is, úgyhogy elhatároztuk, a vacsit követő pihizés után felkerekedünk és kései szanunázni megyünk.

Apropo vacsi: úgy döntöttem, mivel P. úgyis a golfpályán tölti a fél szombatot, ahol befagy a segge, szépen addig felkészülök mire hazajön és csinálok töltött paprikát, mer' méne, legális?! Nem a sima töltött paprika mellett döntöttem, hanem római edényeset szerettem volna csinálni, azaz nem gázon megfőzőset, hanem a sütőbe betevőset és otthagyósat. Gyönyörűségesen bevásároltam a sarki töröknél, aki az utcán mindig előre köszön (szeretek ott zöldséget venni, na, néha többször is a héten, úgyhogy ismerjük már egymást), vettem szép nagy kaliforniai paprikákat, koriandert, petrezselymet, darált húst és otthon nekiálltam, íme az alaprecept, amit közben kicsit azért átalakítgattam a saját ízlésünknek megfelelően: több darált hús, kevesebb rizs, több fűszer. Kevertem a húsmasszába pl. tandoori fűszert (de nem túl sokat, mert csípős), apróra vágott petrezselymet, valamint a szószt sem úgy csináltam, ahogy a recept írta, hanem miután a paprikák megfőttek a paradicsomlében, leöntöttem róluk egy külön edénybe és liszt nélkül gyártottam belőle egy sokkal királyabb alapszószt parmezánnal, tejszínnel, oregánóval és bazsalikommal, majd az egészet visszaöntöttem a paprikákra. Annyira finom lett, hogy P. ma reggel fél 10-kor, amikor kimásztunk az ágyból, nem volt lebeszélhető arról, hogy töltött paprikát reggelizzen. Tássék:

A szaunázás nagyon menő volt. Havonta egyszer este 11-től az uszoda részről (is) kifogynak ilyenkor a fürdőruhában fürdőzők és átveszik a szaunázók a teljes hatalmat. Mindenhol gyertyák égnek, lehet enni-inni, vannak ingyen kóstoló falatkák (tésztasali, krumplisali, leves...), az egyik dolgozó még egy kis kupica tojáslikőrt is a kezembe nyomott az egyik szauna-kör után. A kételyeket eloszlatván - nem swinger klubban voltunk. Itt a meztelenül szaunázás a módi, teljesen elfogadott és normális, senki nem szaunázik fürdőruhában. Senki. Nincsenek is külön férfi és női öltözők, hanem minden vegyes. Eleinte szokatlan volt nekem is, mondhatni gewöhnungsbedürftig, de aztán lassan hozzászokik az ember és onnantól tök jó. Így néz ki a gyertyafényes éjféli szaunás-fürdős-muri:

Ma, azaz vasárnap délelőtt - miután tényleg töltött paprikát reggeliztünk - úgy határoztunk, hogy jó lenne valahol sétálni egy nagyot, úgyhogy elmentünk a Hafen City-be kikötőzni, mert már rég nem jártunk arra. Mivel P. valahol kávét akart inni, beültünk egy ismerősnek tűnő, NENI nevű helyre, majd vitatkozni kezdtünk azon, hogy ez ugyanaz a NENI-e, mint ahol tavaly decemberben Bécsben a Naschmarkt-on reggeliztünk. A bécsi NENI egy apró, izraeli eszegető volt, naaaaagyon finom humusszal és orientális, nemzetközi konyhával, ez meg itt a legdrágább hamburgi kikötőnegyed kellős közepén egy hasonló dizájnnal írt, ugyanolyan nevű étterem, ahol szintén lehetett humuszt rendelni. Teljes volt a dilemma. Tanakodván, hogy ez a NENI ugyanaz a NENI-e, elkezdtem a telefonomon guglizni (meg közben valószínűleg hangosan gondolkodni is), miközben a szomszéd alsztalnál ülő, középkorű hölgyemény nagyon kedvesen rám mosolygott (és valószínűleg megértette, mit csinálok éppen és hogy mindjárt rájövök az összefüggésre), én meg visszamosolyogtam, aztán egy pillanatra ledermedtem, mert ugyanaz az arc bámult át ránk 2 asztallal odébbról, mint akit épp az interneten láttam a bécsi NENI weboldalán. Hehe. A tulajdonos hölggyel, Molcho Haya-val kacsintgattam éppen össze. Odahívott bennünket az asztalához csevegni, elmeséltük neki, hogy ismerjük a bécsi bisztróját, voltunk ott a télen reggelizni, majd ő is elmesélte, hogy 3 napja nyílt meg a hamburgi NENI, ahol épp ücsörögtünk. Nagyon menő. Eléggé egy hullámhosszon voltunk, elmondtuk neki, hol lehet Hamburgban a legjobb orientális kajákat enni, megdiskuráltuk, hogy izraeli étterem nem nagyon van a városban és jaj de jó, ő meg teljesen le volt taglózva a kulináris helyismeretünktől (ami ugye egyenesen következik abból, ha az ember egy ilyen kis gourmet haspókkal él együtt, mint P.), minden jobb helyet fejből fel tud sorolni a városban.

Berlin

Csütörtöktől szombatig Berlinben voltunk P-vel, remek időzítéssel neki üzleti találkozója volt, én pedig a nemzetközi bürokrácia útvesztőjébe voltam hivatalos ügyet intézni, így egyikünknek sem kellett egyedül utazgatnia, szépen beültünk a batmobilba, elzötyögtünk a fővárosba, megtoldottuk az eredetileg tervezett egy darab ottalvást még eggyel és az ügyintézés után bejeletkeztünk a kedvenc luxemburgi barátunkhoz, Tomhoz, látogatóba.

Csütörtök délután volt egy kis kellemetlenség, mivel (P-vel ellentétben) nekem aznap semmi dolgom nem volt, elindultam hát vért adni, mert miért ne, legális! Kikerestem a térképen a hotelhez legközelebbi Véradó Központot, majd sétáltam vagy 20 percet az esőben, hogy aztán odaérve közöljék velem, hogy lakcímbejelentő lap (!!!) nélkül nem adhatok vért, úgy, hogy Hamburgból jövök, meg pláne nem, mert az "amúgyis túl messze van". Az, hogy német véradó igazolványom van, az senkit nem érdekelt.  Namármost ezt kikértem magamnak, mert az "amúgyis túl messze" az ugye eléggé viszonyítás kérdése. Anyád van túl messze, az... Azon kívül meg, milyen szöveg mán az, hogy ha "valami miatt később el akarnának érni", akkor az problémás a távolság miatt. Hát ne akarjanak elérni vázzeg, nem akarom én visszakérni a leadott vért, utána semmi közünk egymáshoz, hagyjuk egymást szépen békén. Milyen hülye szöveg ez mán? Mit volt mit tenni, csalódottan haza kullogtam, közben forrt bennem a düh, hogy ezek itt Berlin Charlottenburgban megengedhetik maguknak a luxust, hogy elhajtsák a véradókat?! Azonnal vissza megyek és megdobálom őket szeméttel. A hotelben aztán szépen utána olvastam az interneten, hol is jártam, aztán már nem fájt annyira a visszautasítás, mondhatni megkönnyebbültem, hogy nem jött össze: mint kiderült, ez egy privát véradó intézet volt, akik abból élnek, hogy az (ingyen) leadott vérből gyógyszereket csinálnak és hülyére keresik magukat vele. Hát bocs, az én véremen ne gazdagodjon meg senki, nekem nem ez volt a célom vele.Pfff...

Tanulság: csakis a Vörös Keresztnél szabad vért adni. Sehol máshol. Ők nem élnek vissza a jóindulatta, nem kereskednek vele, hanem életet mentenek. Arról nem is beszélve, hogy elfogadják a véradó igazolványomat, mert ők maguk állították ki. A következő hamburgi (!) véradó időpontot már ki is kerestem magamnak, ott a helyem.

A csütörtöki csalódás után aztán péntek reggel mindketten elindultunk a dolgunkra: P. hotelközelben maradt, én pedig betömegközlekedtem a belvárosba, mivel a Magyar Konzulátusra voltam hivatalos, azzal a céllal, hogy az otthoni lakcímemet megszüntessem. Nagy feneket kerítettek neki, mert ezt Hamburgban nem tudtam elintézni, csak Berlinben vagy Düsseldorfban, személyesen. Voltak félelmeim az ügyben, már nem a lakcím miatt, hanem inkább az ügyintézéstől tartottam. Vajon magyar vagy német stílusban nyomják? - kérdezteja Babi néni. Miután megtaláltam az épületet (ami nem mellesleg direkt a Reichstag mellett van, nem kicsit menő), pozitívan csalódtam: kedves, udvarias, gyors és egyszerű az ügyintézés! Wáó! Sikerült mindent lepapírozni, a lakcímkártyámat leadtam, majd postán kapom vissza 2-3 hónap múlva és annyi az egész, hogy a ravazdi címem helyett az áll majd benne, hogy "külföldi lakcím". Az egyik kitöltendő nyomtatvány megfogalmazása azért kicsit oldalba vágott, ugyanis nagyon nem mindegy, hogy azt írom alá, hogy "Magyarországot a külföldi letelepedés szándékával elhagyom", vagy azt, hogy "külföldi letelepedési szándékomat bejelentem." Nyilván a tartalom szempontjából ugyanarról beszélünk, csak az első verziót kicsit nehezebb alárni.

Miután lezongoráztam a lakcím témát, csontig lejártam a lábam (mert persze ha már itt vagyok jelszóval a Reichstaghoz és a Brandenburgi kapuhoz azért jó turista gyanánt elmentem) és P. is végzett a dolgával, a KaDeWe nevű (Kaufhaus des Westens), 1907 óta működő, "nyugat berlini", rendkívül felkapott bevásárlóközpontnál találkoztunk, mert P. már napok óta teljesen rá volt pörögve, hogy ő ott szeretne valamit ebédre bekapni és nem máshol. Nem volt egyébként gyenge a hely, 60.000 négyzetméter, 6 emeleten, ahol a legfelső emelet kizárólag apró gourmet élelmiszerboltokból és mini-éttermekből áll, ahol bevásárolni és enni egyaránt lehet. Erre fájt P. foga egész nap, nem lehetett feltartóztatni, kérem szépen ez lett belőle:

Én, Wilson, megettem egy egész darabot. És túléltem. Eléggé nehezemre esett, főleg, miután lefolytattuk a következő, rendkívül étvágygerjesztő beszélgetést:
P: - és nézd csak, ha citromot cseppentesz rá, összehúzódik.
én: - blöööeee, ez még él??????
P: - öööh... neeeem. Nem annyira.

Hát most mit mondjak? Az austern kagylók azt hiszem nem tartoznak a kedvenceim közé, bár meg kell hagyni, hogy ha az ember valahogy elvonatkoztat attól, hogy "kicsit" még élnek, meg attól, hogy olyan az állaguk, mint egy marék takonynak, szóval ha sikerült mindezt elfelejteni, egészen jó, friss tenger ízük van és állítólag nagyon egészségesek is.

Tojáseső hulljon reád...

Hát az úgy volt, hogy szombat délelőtt ébredés után elmentünk a metróba bevásárolni. Ez minden alkalommal nagyon vicces, mert ilyenkor P. baromira felpörög, hogy juhú bevásárlás és olyan mennyiségű mindent veszünk meg, amit aztán alig tudunk felcipelni az 5. emeleti birodalmunkba. Lényeg a lényeg, P. vásárlási lázban ég és már reggeli közben örül a programnak. 

Hogyaszongya: eltöltöttünk legalább 2 órát a metróban, vettünk minden elképzelhetőt a borospoharaktól kezdve (amiket VALAKI folyton eltör) az élelmiszeren át egészen a gin(ek)-ig. Az after bevásárlás-móka aztán ott kezdődött el, amikor a kb. 2 tonna nehéz bevásárlókocsival ellavíroztunk az autóig, amit egyéb kedves hamburgiak olyan remekül körbeparkoltak, hogy a csomagtartóhoz nem fértünk hozzá a bevásárlókocsival, amit úgy oldottunk meg, hogy én beálltam a kocsi mellé, P. pedig DOBÁLTA nekem a megvett árukat, amiket egymás után elkapkodva belehánytam az autóba. Egy pillanatig még át is suhant az agyamon, hogy ennek a lazaságnak még megisszuk a levét, de aztán nem foglalkoztam többet az ünneprontással, P. különben is olyan vigyorral az arcán dobálta a wc papírokat meg a nem törékeny dolgokat, hogy egy idő után már nem érdekelt. Amikor elfogytak a dobálható dolgok, P. még mindig nagyon lazán, átnyújtott az autó nyitott hátsó ajtaja (és a fejem) fölött egy öntöttvas (!) serpenyőt, amit szintén a metróban zsákmányoltunk, gondoltam is, hogy az jó lesz, ha nem bírom el egy kézzel és a fejemre esik, megnyomorodok még itt a végén és halálomig ápolhat, mert az ő lelkén fog száradni, na mindegy. Ezzel a gondolattal aztán az egy szabad kezemmel a fejem fölé nyúltam a serpenyőért, amit ugyan elbírtam, de mivel én kis hülye üresnek gondoltam (mert ugyan már KI annyira kis zizi, hogy figyelmeztetés nélkül a fejem fölött, ahol még csak esélyem sincs belenézni, a kezembe nyom egy öntöttvas serpenyőt, ami nem üres???), szóval én kis hülye nyúlok érte az egy szabad kezemmel, megbillentem, mert csak így bírtam el, majd észreveszem ám, hogy tojások potyognak rám, amik szerencsére nem rajtam törtek szét, hanem részben átpattantak rólam az autóra és ott törtek el, részben pedig legurultak a fejemről / vállamról / hátamról és a földön törtek szét. Csak egy 10-es csomag tojást vettünk ugyan, de abból szerintem mind 10 a fejemre esett. Először nem is tudtam erre mit mondani a meglepetéstől, főleg, miután megállapítottam, hogy P. mekkora bakot lőtt, mert a nyavajás tojásokat nem csak simán belepoakolta a kiba** serpenyőbe, hanem - biztos ami biztos - a serpenyőbe először beletett keresztbe két újságot (a Süddeutsche Zeitung-ot kicsit sajálom, mert már előre örültem neki), szóval KERESZTBE beletett két újságot, úgy hogy azok jobbról-balról kilógtak a serpenyőből, ennél instabilabb konstrukciót nem is lehett volna építeni, majd erre RÁ a 10es csomag tojást. Na herzlichen Glückwunsch. Hát erre most mit mondjak? FELELŐTLEN! Az ötlet kezedettől fogva halálra volt ítélve. Én meg ott álltam az autó mellett, záporoztak a fejemre a tojások és nem szóltam semmit.

Kellett pár perc na, hogy röhögni tudjak, de miután P. első mondata a kollektív ledermedés után az volt, hogy "jajj bocs, az én hibám", már nem érdekelt, hány tojást törtünk szét, elkapott a röhögés. 

És négyet a tízből még meg is tudtunk menteni.

Facit: my darling 6 tojást ejtett ma a fejemre. Világos nappal, nyilvános helyen. Igazából úgy lett volna fair, ha a maradék 4-gyel utána megdobálom. Kár, hogy ez nem jutott akkor az eszembe.

Adventi csomagok

Miután abszolváltam a "Moszkvai rém újra szedi áldozatait, avagy túlélni Dmitri-t" 1. és 2. részét is, a betegségből is nagyjából kimásztam, már csak kicsit herákolok néha és a rémálmok a gumicsizmabúvárfélcipőről is el-elmaradoznak, pénteken véget ér a már lassan 2 hete futó CRM kurzus is, ami az eddigi "Dmitri Spezial" után kisebbfajta nyaralásnak tűnik - nem mintha bánnám.

Idén ismét adventi naptárazunk, ma reggel kibontottuk az első csomagocskákat. Vicces, mert az ajándékok láttán első blikkre egyértelműen megállapítható, kinek nem erőssége kettőnk közül a csomagolás. P. ajándékait a tavalyiakhoz hasonló gondossággal kék pöttyös papírba csomagoltam és minden ajándékra ragasztottam egy összehajtogatott (és előtte napokig gondosan összeválogatott) kortárs verset, mert erre már tavaly is nagyn bukott, gondoltam ezt a szokást megtartjuk. Ehhez képest az én ajándékaim nincsenek még teljesen beszerezve (!), minden nap valahonnan előszed egyet (csak a papírzörgést hallom a nappaliból, meg ahogy a kis medve mancsaival matat a hálószobában) és szépen beleteszi egy, tavaly ugyanerre a célra beszerzett, piros pöttyös ajándéktáskába. Így ni:

Attól tartok egyébként, ma átöltözés közben véletlenül rájöttem, honnan varázsolja elő reggelente nagy papírzörgéssel a csomagjaimat... Iszonyatosa nagy önuralomról tesz tanubizonyságot, hogy nem néztem bele a papírtáskába (és nem is fogok!), amit P. rendkívül nagy előrelátással a titkos és számomra egyben láthatatlan ruhásszekrényünk tetején helyezett el. Hát mit mondjak? Bánom a percet, amikor véletlenül felnéztem a számomra láthatatlan szekrény tetejére, mivel P. csütörtökig nincs itthon, én pedig minden percben legalább háromszor gondolok arra, hogy bele kéne nézni a papírtáskába.

WRRRÁÁÁ !!!

De nem fogok.
De nemám.

Bátág bagyog

Mondtam én, hogy az üzemvezetés nem tesz jót az egészségemnek, na tessék, péntek estére le is betegedtem. A csütörtöki vizsgát még valahogy túléltem, de már sejtettem, hogy nem lesz ennek a kedvetlenségnek és gyengeségnek jó vége, ami másnap estére be is igazolódott: hazamásztam a suliból (a vizsga egyébként-2es lett, ami a német pontrendszerben egy magyar 4-esnek felel meg, eddig ez a legrosszabb jegyem), majd elkezdtem készülődni egy lánybúcsúztató after partyra, amit már kb másfél hónapja szervezünk (még mielőtt bárki is megijed, nem az enyémről van szó), gyorsan aludtam 2 órát, hogy hátha majd attól rendbe jövök, de mire alvás után felkeltem, már egyértelmű volt, hogy a wc-re is alug tudok egyedül elmenni, fáj minden tagom és óránként 346-szor tüsszögök, úgyhogy lemondtam az estét, bevettem egy gyógyszert, főztem magamnak teát, előszedtem 10 csomag papírzsepit és beguborodtam a kanapéra és tv nézés közben aludtam tovább.

A szombati kettesben piacra menésesről való lemondás azért kicsit a húsomba vágott, mert ilyenkor a bevásárlást össze szoktuk kötni a piacon kávézgatással és reggelizéssel, ami nagyon jóóóó (és ami mindig halas zsemle,  a következő három variáció váltogatja egymást rendszeresen: lazacos-tormás, halfasírtos, északi-tengeri rákos). Mivel nekem már az is nagy megerőltetés volt, hogy felkeljek és elmenjek lezuhanyozni, sajtos egyértelmű volt, hogy P. egyedül megy a piacra, ami alatt én folytattam a kanapén való rendkívül qualifikált fetrengést. Rándás gyárák volt, mert hozott nekem halas zsemlét és itthon reggeliztünk.

Valamint: vett egy egész csirkét (Uschi-nak neveztük el), akiből ma délután kb 5-6 liter húslevest gyártott, mert "az jót tesz nekem." 

Üzemvezetés Dmitrivel

Nincs mostanában nagyon sok mondanivalóm, hallgatnak a múzsák.

Az utóbbi négy hétben (egészen most péntekig) üzemvezetési modul volt / van a suliban, aminek következtében napjában többször arra gondolok, hogy - állítólag - ami nem öl meg, az erőssé tesz, bár ennek kapcsán még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az üzemvezetés jót tesz az egészségemnek. A hab a tortán: egy eredetileg orosz, frankfurti ex-bankár - Dmitri - tartja a kurzust és kimerít minden, bankárokkal kapcsolatos sztereotípiát: kizárólag öltönyben jár, mandzsettagombokat visel és olyan cipői vannak, amikben ha aznap esik az eső, nem megy ki az utcára, hanem ilyen fura búvárgumicsizmafélcipőt hord magával, amit rá lehet húzni a rendes cipőre, hogy ne legyen az utcán koszos. Nem hittem el, amikor először megláttam, hogy leveszi a cipőjét az asztal alatt és ezzel egyidőben van rajta másik cipő, beletelt vagy 10 percbe, mire megértettem, mi ez. Betojtam.

Így érzem magam négy hete:

Szerencsétlen vagyok

P.-t csütörtökön este kivittem a reptérre, integettem neki fehér zsebkendővel (mint egy pirosbarna kislány), majd hazajöttem, leparkoltam az autót szépen a piactérre, mert máshol nem találtam parkolóhelyet, egyszer még át is suhant az agyamon, hogy fel kellene írnom magamnak egy cetlire, hogy péntek délután min-den-kép-pen másik parkolóhelyet kell keresnem, mert szombat reggel piac van. Hogy írtam-e cetlit magamnak? Persze, hogy nem. Megbántam-e? MEG!

Péntek este megérkezett Tom, a Berlinben élő luxemburgi barátunk és elmasíroztunk szépen a piroslámpás bulinegyedbe egy koncertre, ahonnan hajnali 3 körül sikerült hazamászni, a szombatot átlábadoztuk, filmeket néztünk és aludtunk, majd ma (vasárnap) reggeli közben diskurálgatva elcsicseregtem neki, hogy éppen varrós fázisban vagyok és a jövő héten el szeretnék menni az IKEA-ba textileket venni, de ehhez meg kell kérdeznem sms-ben P-t, hogy hol áll az autó, mert oké, hogy kulcsom van hozzá, de halványlila gőzöm sincs, hogy hol áll a verda...

Verda... hmmm... de utoljára mintha én vezettem volna. Hmmm... WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ elfelejtettem átparkolni! WRRRÁÁÁÁÁ!!! - Tom közben csak kérdőjel arccal, furán pislogott, nem értette mi bajom van, majd miután az első sokkon átestem, elmeséltem neki, hogy akkor a reggeli utáni első varásnapi program az lesz, hogy elmegyünk a rendőrségre (ami rendkívül menő mód direkt a lakásunk mellett található) és megkérdezzük, hogy hova szállították el az autót, mert abban száz százalékig biztos voltam, hogy a piacról elvontatták, mivel szombat reggelente minden tele van az árusok standjaival és a közlekedési táblán is azzal fenyegetnek, hogy a szombat reggel 7:00 és délután 15:30 között ott parkoló autókat elvontatják. Ótvar szar érzés erre vasárnap reggel rájönni, na.

Elbattyogtunk hát a szomszédba a rendőrségre, miután megállapítottuk, hogy beigazolódott a sejtésem és a piacról ténylegesen eltűnt az autó (kényelmes környéken lakunk, a piac direkt a rendőrség mellett van, úgyhogy nem kellett messze menni). Egy fiatal rendőrcsávó volt szolgálatban, akinek röviden vázoltam, hogy milyen szörnyűség történt és keresem az autómat, de nincs meg. 

- mi a rendszáma?

- öööh... mmh... úgy kezdődik, hogy HH, mint ugye minden hamburgi autó... és utána az jön, hogy DS... 

- és a számok utána?

- azokat sajnos nem tudom.

...

Így persze nehéz egy autót egy 2 milliós városban megtalálni, ha nem tudom a rendszámot, úgyhogy haza kellett mennem és valahogy kitalálni a számokat. P-t persze nem akartam felhívni, mert minek ijesztgessem feleslegesen, úgyse tud a kéklő messzeségből semmit se csinálni, arról nem is beszélve, hogy szerintem ő sem tudja a saját rendszámát, nem csak én. Aztán kínomban eszembe jutott, hogy pár héttel ezelőtt lefotóztam neki egy büntetőcédulát, amit postán kapott, úgyhogy gyorsan átfésültem az utóbbi 2-3 hónapban neki küldött sms-eket, ahol aztán hálistennek meg is találtam a fotót, rajta a teljes rendszámmal. Visszaballagtam vele a rendőrségre, odaadtam a rendőrcsávónak, aki némi körbetelefonálgatás után nagy nehezen megtalálta a kocsit, amit  - MÁZLI!!! - egy tőlünk nem messze lévő utcába tettek le, mivel rajtam kívül egy másik hülye autóját is el kellett hogy vontassák és szerencsére nem volt elég vontatókocsi, így a miénket nem az autóbörtönbe vitték, hanem csak egy közeli sima parkolóba "átcsoportosították", ami nekem azért nagyon jó, mert így kb. 100 euróval kevesebbre leszek megbüntetve. (Ugyanis csak a puszta tény, hogy a kocsi az autóbörtönbe kerül, kb ennyi pénzbe fáj. És akkor a bírságról még nem is beszéltünk, amit majd ki kell fizetni, na meg az autó nem az én nevemre van forgalomba helyezve és lehet, hogy az autóbörtönből nem is hozhattam volna hivatalosan el, ami miatt az első ott töltött 24 óráért - utánanéztem! - 77,20 EUR büntit kellett volna fizetni, majd minden innentől megkezdett 24 óráért plusz 10 EUR-t, mindaddig, amíg valaki arra jogosul a kocsiért nem megy. Mivel P. csak csütörtök este jön haza, ez egy bazi drága mulatság lett volna.)

Miután mindezt a rendőrségen tisztáztuk, közölték velem, hogy ha van kulcsom az autóhoz, egyszerűen csak oda kell mennem és elhozni, senkinél nem kell semmit aláírnom, a kocsi egy nyilvános parkolóhelyen áll. Felkerekedtünk hát Tommal, elballagtunk a megadott parkolóhoz és hazahoztuk a verdát.

Nem fogok soha többé a piacon parkolni. Never ever again. Niemals wieder. Meg az autót se akarom egy darabig látni, azt hiszem.

A rendszámot mindenesetre egy életre megjegyeztem.

Továbbképzés

Mivel a laptopom meg van nyüffedve, P-éröl írok, úgyhogy hosszú ö-t és ü-t nem tudok idehegeszteni a német billentyüzettel, senki ne is keresse öket a szövegben.

A továbbképzés elsö modulja véget ér ma, tegnap vizsgáztam belöle, ma délutan kapom meg az eredményt. A teszt nem volt nagyon súlyos - igaz, tanultam is rá, úgyhogy nem is meglepö - legrosszabb esetben 70% körül kell, hogy legyen az elért eredmény, emiatt nem izgulok. Eléggé high level anyagot adott le a docensünk, belesürített 2 hétbe körülbelül 4-5 heti anyagot, úgyhogy amikor tegnap a vizsgáról kora délután hazaértem és Harry Potter olvasó pozícióba helyeztem magam az ágyon - egyéb tennivaló híján -, talán 2 mondatot is sikerült végig olvasni, mielött menthetetlenül bealudtam, majd a következö képkocka az volt, hogy este fél9-kor P. az ágy szélénél áll és ökölbeszorult arccal ébresztget, hogy ugyanmár mi a baj, beteg vagyok-e, vagy mi, ki vagyok nyúlva mint a béka és még csak fél9 van és különben is miért? 

Az utóbbi két hétben minden nap végigültem 7 óra kökemény docensképzést, utána itthon tananyagot dogloztam fel, tanulmányi protokollt írtam (aminek az égvilágon nincs semmi értelme sem, de meg kell csinálni, mert dokumentálja a docens és a tanuló munkáját is), prezentációt és tanítási gyakorlatot állítottam össze, tanultam meg, készítettem és adtam elö és az utóbbi 3-4 napban meg a vizsgára is készültem mellette, úgyhogy kicsit jobban készen voltam, mintha napi 8 órát dolgoztam volna valami irodában.

A docensképzéses csoportunk kicsi volt, csupán 7 résztvevövel nyomultunk, akik közül azt hiszem, mindenkivel nagyon jól kijöttem, kivéve egy ukrán csajt, akit körülbelül a második megszólalása után a többiek is bele tudtak volna fojtani egy kanál vízbe, úgyhogy nem csak nekem voltak vele problémáim. A képzés elsö napján az ebédszünetben rendkívül kedvesen felajánlotta, hogy kölcsönad néhány "nöi regényt" (körülbelül ennél a szónál be is kapcsolt a vész-szirénám és menekülési útvonalakat kezdett tervezni az agyam), mert "könnyü a nyelvezetük, így külföldiek is remekül tudják olvasni öket." Erre hirtelen nem is tudtam neki mit válaszolni, úgy meglepett ez a rendkívül pofátlan felajánlás, meg az eddig még meg nem ismert, általánosító, mindent és mindenkit bekategorizáló hozzáállása (te is külföldi vagy, úgyhogy biztos te is csak könnyített olvasmányokat olvasol, na meg te is nö vagy, úgyhogy biztos te is az ilyen nyáladzó, keresem-a-nagy-Ö-t könyveket lapozgatsz. Pffff...), aztán úgy döntöttem, hogy ezt a felajánlást inkább nem is kommentálom, mert már a puszta reakció is nívón aluli lenne, inkább csak hümmögtem egyet és magamban azt gondoltam, hogy ha majd te is olvastál már gót betüs, középkori német irodalmat vagy Walther von der Vogelweide-t, akkor beszélgessünk róla még egyszer, hogy kinek vannak közülünk nehézségei rendes német szövegek olvasásával. Cöhh... Aztán amikor este itthon elmeséltem P-nek, hogy egy nálam nem sokkal idösebb ukrán csajtól kaptam olvasási tippeket, aki 10 éve itt él és mégis töri a németet, visítva röhögött fél órát.

Jövö hétfön új, 4 hetes modul jön: key account management. A csoport nem ugyanez marad, viszont vannak tagok, akik ugyanazt a fél éves képzést csinálják, mint amit én, így nagy eséllyel látjuk még egymást... Remélem ez az ukrán csipkerózsika viszonylag ritkán fogja keresztezni az utamat.

Főző show

Bazi kemény hetünk volt. 

Miután múlt vasárnap hazaértünk Dániából (nem tudom már, hogy írtam-e itt róla, 5 napos spontán miniszabadságon voltunk ecsém Mátéval és P-vel), hétfőn pedig nem csak a továbbképzésem első modulja indult el (erről majd egy másik bejegyzésben), hanem a főzőshow felvétele is, amire P-t a háta mögött beneveztem, úgyhogy a fejtágítás után át kellett repesztenem a fél városon, hogy a felvételre odaérjek. Összesen hat versenyző volt a porondon, akik közül 4-et simán haza is küldött a hétfői és a keddi felvételeken, így szerda este bejutott a döntőbe, ahol aztán sajnos időhiány miatt megverődött, mivel az előételéhez a kacsamájat nem sikerült rendesen megsütni, a közepe nyers maradt és ezt sajni a 2 Michelin csillagos zsűri mesterszakács is észrevette, aki értékelte a két döntős versenyző utolsó kreálmányát. A műsort szeptember 10-én adják a ZDF-en, akit érdekel, az interneten is meg lehet majd nézni.

Jókat főztek a versenyzők, a forgatások is érdekesek voltak, engem is megkérdeztek az egyiken, úgyhogy legalább 2-3 percre bekerülök én is a tv-be, akarva-akaratlanul. Az egészben az volt egyébként a legnehezebb, hogy közvetlenül P-vel szemben ültem a VIP padon és mindent láttam. Mindent. Azt, hogy rossz fűszert szór véletlenül a az egyik rizottóba, vagy hogy a korianderolajas pesztót elfelejti szervírozni és azt is, hogy már csak 30 másodperc van hátra és a kacsamájhoz még hozzá sem nyúlt, és ehelyett még mindig a tengeri sügéren matat. A többiek meg rajtam röhögtek közben (mert néhány barátunknak tudtunk még a felvételre belépőkártyákat szerezni, így páran mindig ott ültek mellettem), hogy mennyire idegállapotba kerültem.

Egyébként öröm és bódottág van, a második helyezés szuper, mivel egyikünk sem számolt vele, hogy a döntőbe jut, így nem volt nagy csalódás a hülye kacsamáj miatt elbukni az első helyet (mert a zsűri szerint P. kajáka egyébként jobb volt, mint a győztes csajé, de a nyers máj megbocsáthatatlannak bizonyult), azóta amikor valamelyikünk főz, running gag-gé vált, hogy a másik odaáll mellé, és elkezdi bemoderálni, hogy "és már csak 30 másodperc van hátra, hölgyeim és uraim" és ütemre tapsol, pont mint a műsorban, aztán amikor a kaja már az asztalon van, jönnek a különböző elmés zsűris hozzászólások, miszerint "a hal tökéletesre párolódott, ezt azon is látni lehet, hogy a szelvények könnyen elválnak egymástól és a közepe még csillog, nincs túlsütve, érezni benne a koriandert és a petrezselymet, ami összhangban van a krumplipüré ízével..." Arról nem is beszélve, hogy a héten mindketten többször is kajával és/vagy főzéssel álmodtunk, azt hiszem überdózist kaptunk mindketten a 3 nap főzőshow alatt.

Visszaülök az iskolapadba

Nagy nehézségek árán sikerült elérnem, hogy a Munkaügyi Központ végre AZT a továbbképzést finanszírozza meg nekem, amelyiket ÉN akarom (és nem azt, amelyiket az adatfeldolgozó ribi nekem szánja, akinek viccből a "munkaközvetítő" titulust adományozták - fogalmam sincs miért. Igen, itt már érződik némi feszültség, pedig mostanra már teljesen megnyugodtam, a vérnyomásom is lement ötezerhatszázról majdnem normálisra.) Hogy ez az egész miért ennyire bonyolult? Mert úgy tűnik - és ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, - hogy a Munkaügyi Központ dolgozói / munkaközvetítői (itt először tanácsadót akartam írni, de az egy túl nagy dicséret lett volna) egyrészt baromira le vannak terhelve, másrészt pedig sík hülyék és egyáltalán nincsenek szakmailag felkészítve felsőfokú végzettséggel rendelkező munkanélküliek tanácsadására / segítésére. Nekik csak képzetlen munkaerő létezik, akit oda küldesz és azzá képezel ki, ahova és amivé akarsz, attól függetlenül, hogy milyen iskolai végzettsége van. Komolyan.  

Kipróbáltam és tényleg.

Két hónappal ezelőtt volt egy "tanácsadási" beszélgetésem a számomra kijelölt munkaközvetítő hölgyeménnyel, akivel abban állapodtam meg, hogy szeretném magam tovább képezni és ő ebben segít is. Mindez szép és jó volt, megegyeztünk, hogy hajlandó nekem max. fél évig az általam kiválasztott képzést megfinanszírozni (ami elég nagyvonalú, tekintve, hogy a mindenféle 3-4 hetes kurzusok is 1.000 - 1.500 EUR-nál kezdődnek). Nagy nehezen a múlt héten meg is szültem, hogy mit és melyik akadémián szeretnék tanulni, elmentem a továbbképző központba, lezsíroztam mindent, megírtam a munkaügyis nőcinek e-mailben, hogy pontosan mit akarok, hol, mikor és mennyiért, majd visszahívott és fél órát veszekedtünk telefonon. Hogy miért? Mert a hülye tehén időközben kitalálta, hogy egy 4 hetes könyvelői kurzusra akar küldeni, mert arra nagy az igény perpillanat a munkaerő piacon és az általam kiválasztott továbbképzés különben is túl magas nívó, a tanfolyam túl hosszú ideig tart és ő ezt nem írja nekem alá, mert nincs értelme. (Erre hagynék némi időt... Kereskedelmis munkatapasztalattal egy kereskedelmis továbbképzésnek nincs értelme. Mer bezzeg a könyvelőnek van.)

Ettől persze telefonon agyvérzést kaptam. Talán kettőt is egymás után, mert:

- nem emlékszem rá, engem ugyan mikor kérdezett meg, hogy szeretnék-e könyvelést tanulni? (nem szeretnék!)

- kinek képzeli magát, hogy döntést hozzon helyettem?

- ha ő maga ígért nekem fél évet finanszírozva, akkor fél évet finanszírozzon.

- majd én köszönöm eldöntöm, hogy a nívó mennyire magas az adott továbbképzésen.

- kettőnk közül nekem van a magasabb végzettségem, úgyhogy HALT DIE FRESSE! nekem ő ne magyarázzon semmilyen nívóról, pontosan tudom, hogy mit tudok megcsinálni és mit nem.

- ANYÁDAT KÜGGYED KÖNYVELÉSI TANFOLYAMRA, te majom!

Kiakadtam, na. Szar ügy volt, mert 30 percet ordítottam vele telefonon, ami sajnos nem változtatott azon a tényen, hogy a továbbképzésemhez szükséges, aláírással ellátott papírt tőle kellett volna, hogy megkaparintsam. Há-há. Miközben a teljes idegösszeomlás szélén álltam, telefonáltam egyet a továbbképző központtal, hogy ilyenkor mit lehet tenni, aztán este itthon megbeszéltem a dolgot P-vel is és megdöbbentő módon mindkettőtől ugyanazt a tanácsot kaptam: a munkaügyis majomnak egy bocsánatkérő e-mailt írni (ez komolyan mondom fizikai fájdalmat okozott), majd őt szépen megkerülve elmenni a főnökéhez / csoportvezetőhöz és elmesélni neki, hogy a kollegina szakmailag felkészületlen, mondhatni teljesen inkompetens a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkakeresők segítésében, mivel neki minden problémára a könyvelői tanfolyam a válasz és bármilyen meglepő is, igenis léteznek emberek, akik nem szeretnének könyvelővé válni. 

Megfogadtam hát a tanácsot, el voltam szánva mindenre... A terv elég jól be is jött, sikerült először a csoportvezető helyettessel telefonon megértetni a problémát és őt az oldalamra állítani (úgy, hogy közben egyáltalán nem szidalmaztam a kolleginát, hátha az nem tetszett volna neki), majd mivel 2 nappal később nem kaptam meg a megígért visszahívást a csoportvezetőtől, ma reggel 8-kor kivont karddal vonultam a Munkaügyi Központ ellen, eltökélten arra, hogy ha nem hajlandóak fogadni (mert előre leegyeztetett időpont nélkül alapból szóba se állnak veled, de ha időpontot egyeztetsz, arra kb 4 hetet kell várni), fogom a motyóm, sátrat verek a fazon irodája előtt és ha kell, ott is aszom, kivilágos virradatig. Mivel jól felszívtam magam, erre aztán nem volt szükség, elsőre sikerült a pasival beszélnem és elmesélni neki, hogy mi a problémám, melyik továbbképzést szeretném csinálni és az agyoniskolázott kolléganője akadályoz az előrejutásban, mert könyvelő-fétise van. Végig hallgatott, majd aláírta, amit alá kellett és szélnek eresztett. Ennyire egyszerű. Hihetetlen. Én meg 2 hete a hátamon pörgök...

Az aranyat érő aláírással aztán gyorsan elvágtattam a továbbképzést szervező berufsakadémiára, leadtam a cuccot és megállapodtunk, hogy július 6-án kezdem a mókát, ami egészen január 29-ig fog tartani. Üzemgazdaságtant fogok tanulni (vagy van a BWL-re jobb magyar szó?), olyan modulokkal tarkítva, mint a projektmenedzsment, minőségirányítás, key account management, üzemvezetés, előadás/moderáció, recruitment és pályázat management.

Hát mit mondjak? Csak egészség legyen, meg térerő! Tök lelkes vagyok.

Tovább(?)képzés

Szerdán részt vettem egy hanza-logisztikusi továbbképzéses-állásinterjús beszélgetéssel összekötött információs rendezvényen az egyik kikötői cégnél, amire a Munkaügyi Központtól kaptam meghívót (mivel csak azzal lehetett részt venni). A részt vettem kifejezés ugyan kicsit túlzó, mivel - mint ahogy a helyszínen kiderült - az egész napos program első 40-45 perce volt az infó, amit további 6 órányi tesztelgetés, képességfelméregetés és interjúztatás követett VOLNA, ha az első 40-45 percnyi infó után nem léptem volna olajra. Hát most mit mondjak? Nem felelt meg az elvárásaimnak a dolog, nem teljesen azt képzeltem el, ami fogadott.

Még szerencse, hogy P. aznap reggeli közben, amikor meséltem neki, hogy hova megyek, felvetette, hogy ha kidobom őt a munkahelyén, utána menjek az autóval az interjúra a tervezett tömegközlekedés helyett, mivel a wilhelmsburgi ipari kikötő volt a cél, ami, azt hiszem nem túlzok vele, ha azt mondom, hogy a világ valagán van, Eimsbüttelből nézve legalábbis mindenképpen.

Szépen felöltöztem, hogy valahogy mégiscsak kinézzek, nem nagyon tudtam belőni, ez az egész mennyire lesz az elképzeléseimnek megfelelő, de arra az esetre, ha tetszik és végül leadom az önéletrajzom, mégse nézzenek mán csövesnek. Kb háromnegyed óra vad autókázás után meg is érkeztem a hamburgi Mucsajröcsögére, ahol (meglepő és egyben magamat meghazudtoló módon) elsőre megtaláltam a célépületet. Rajtam kívül kb 15-20 kispajtás várakozott még ugyanarra a képzési infó-rendezvényre: az volt a dolog lényege, hogy 2-3 hónap (tovább?)képzés után munkaszerződést kap(nak) az(ok) a résztvevő(k), aki(ke)t az aznapi állásinterjúk után beválogatnak. Mivel nem nagyon tudtam eldönteni a Munkaügyi Központtól kapott leírás alapján, hogy ez mennyire nekem való, minden elvárást nélkülözve mentem oda.

Az első, amit odaérve megállapítottam, hogy az összes jelenlévő közül én vagyok az egyetlen nő. Mondjuk ez önmagában még nem lett volna baj, de gyanús volt továbbá az is, hogy a többiek valahogy nem állásinterjúhoz voltak öltözve, erre mind a mai napig nem tudom a választ, miért??? Egyikük pulcsiban és gengszter-simlissapkában volt például (WTF???)... 

Miután kiderült, hogy mindenféle képességeket (is) akarnak tesztelni, pl. számolás, számítógép kezelés stb (ezt nekem mé nem mondta senki??? Ennyire hülyének nézek ki?), már kezdtem azt érezni, hogy az oviban vagyunk, jött egy olyan rossz érzés, hogy belecsöppentem egy csoportba, ahova az utóbbi 4 év munkatapasztalatával (meg a bölcsész diplomámmal) inkább mégsem szeretnék belecsöppenni. 

Nem tudom, hogyan írjam meg ezt a történetet úgy, hogy ne nézzetek arrogáns seggfejnek. Előre le szeretném szögezni, hogy nem áll szándékomban senkit lenézni, egyszerűen nem jött be, amit láttam/hallottam.

A következő, ami megerősítette a fent leírt nem idetartozós gyanúmat az volt, hogy a tetőtől talpig öltönybe kinyalt öltözött, "nagyon kúl", vastagkeretes szemüveges HR-es pasi és a kiskosztümös, nem kevésbé kúl HR-es csaj szájbarágós stílusban elkezdte elmagyarázni a (sünike)csoportnak, mint egy marék ovisnak, hogy ez nem egy raktári munka, hanem I-R-O-D-A-I (mintha az minden munkák és képzések csimborasszója lenne és mintha ez nem lenne mindenkinek egyértelmű, de most komolyan... ez egy előzetes jelentkezéses-alapú dolog volt. Ha tudom, hogy nem irodai munka, nem jelentkezem és pont. Azé' azt mán kinézhetnék bitte mindenkiből, hogy tud olvasni, még akkor is, ha gengsztersapka van rajta. Na mindegy. (Mindeközben lassan kezdett kirajzolódni az arcomra, hogy WTF ???) Így ment ez tovább még vagy fél óráig, szájbarág-szájbarág, számítógép és diszpozíció, kicsit azért kell tudni németül is (pfff...), majd elhangzott az a mondat, mely szerint a munka kontrolling részéhez az is hozzá tartozik, hogy a következő 3-4 hónapban sok minden más mellett megtanulunk targoncát vezetni is. Erre hagynék némi időt... (...)  Mondom még egyszer: targoncát. Vezetni. TARGONCÁT. Na ez után a mondat után lett végleg kérdőjel-arcom.

Egyértelművé vált tehát nekem, a csekélyértelmű medvebocsnak is végre, hogy innen valahogy záros határidőn belül le kell lépnem, leginkább most azonnal, még mielőtt elkezdik hivatalosan felmérni, hogy össze tudok-e adni 8-at meg 3-at, vagy hogy Word-ben be tudom-e állítani, hogy a begépelt két mondat vastagbetűs legyen... Arra gondoltam közben, hogy semmi pánik, egy órát az életemből ez mindenképpen megért, legalább kiderült, hogy ez nem nekem való tovább (??? HOVA tovább?) képzés, de most már elég volt a mókából, szépen feltettem a kis kezem a levegőbe és nyilvánosan is bejelentettem távozásomat.

Előfordul, na. Rossz helyen voltam rossz időben. Utána lazításképp elmentem az Elba-partra és kifeküdtem a homokba napozni. Legalább ezért megérte autóba ülni.